A legújabb tudomány-korszak
A legújabb tudomány-korszak
A nyolcvanas évek elejére már – kevés kivétellel – eltűntek a kutatási témákat illető tabuk, s az értékpreferenciák is a kutatásokban felgyűlt anyagok belső természete szerint működhettek. A korábbi ideológiai megkötöttségek lassan fellazultak, mégpedig annál előbb s annál teljesebben, minél távolabb voltak a témák a jelen irodalomtól. (Ez utóbbit ugyanis a kulturális irányítás még mindég igyekezett kézben tartani, bár egyre kevesebb sikerrel.) A dominósor a régi magyar irodalomnál kezdett eldőlni, s a nyolcvanas évek fordulóján már a 20. századnál tartott.
1981-ben jelent meg Rába György (1924–) Babits-monográfiája, mely Babits költészetét 1920-ig tárgyalta, s Babits lírájának a magyar líratörténet felől nézve jelentősnek mondható sajátosságait kereste. Egyrészt a versek belső körén haladt finom érzékenységgel, másrészt pedig nagy felkészültségről tanúskodó filozófiatörténeti megközelítéssel tárta fel a versek ismeretelméleti és lételméleti mélyszerkezetét, valamint a Babitsot ért szellemi hatások irányát. Szegedy-Maszák Mihály (1943–) 1989-ben megjelent Kemény-monográfiája az irodalomtörténet mint históriai-értékelő tudomány és a modern irodalomelmélet mint osztályozó-tipologizáló, és ennek révén értékelő tudomány, egybeolvasztását végezte el. Ennek a folyamatnak az volt az eredménye, hogy a hatvanas évektől kezdődően – Németh G. Bélának (1925–), Hankiss Elemérnek (1928–), valamint az MTA Irodalomtudományi Intézetében készült elméleti kutatásoknak nyomán – középpontba állította az irodalmi műelemzés elméleti és gyakorlati kérdéseit. Szegedy-Maszák az interpretáció (az interpretálhatóság és befogadás) elvont síkon is megjelenő kérdéskörét vetítette rá az irodalomkutatás történeti tengelyén megjelenő problémákra, de úgy, hogy Kemény életművének konkrét meghatározottságát tekintve lehetőleg mindig belül maradjon a műfajtörténet és prózapoétika keretein és illetékességén.
Az 1980–90-es években számos, a megelőző évtizedeket meghatározó egyéniségű irodalomtudós hunyt el. Többek között Bán Imre (1905–1990; a középkor, a reneszánsz és a barokk kutatója), Barta János (1901–1988; fő témái közé tartozott Madách Imre, Arany János, Kemény Zsigmond, Vajda János, Tolnai Lajos életműve, de írt tanulmányokat Adyról és Kosztolányiról is, és irodalomelméleti munkássága ugyancsak jelentős volt), Béládi Miklós (1928– 1983; a népi mozgalmat, az avantgárd irányokat és az 1945 utáni irodalmat vizsgálta), Kardos László (1898–1987; Tóth Árpádról írt monográfiát, a műfordítás kérdéseivel foglalkozott), Király István (1921–1989; Mikszáthról, Kosztolányiról írt könyvet, nagyobb tanulmányokat Móricz Zsigmondról, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről, ő írta a legrészletesebb monográfiát Adyról), Klaniczay Tibor (1923–1992; Zrínyi monográfusa, a reneszánsz és a barokk legjelentősebb kutatója 1945 után), Pándi Pál (1926–1987; kutatásainak középpontjában a reformkor és Petőfi állt), Sőtér István (1913–1988; legjelentősebb tanulmányai a felvilágosodás, a romantika és modern irodalom témaköreivel foglalkoztak, könyvet írt Jókai Mórról, Eötvös Józsefről, Madách Imréről, a Világos utáni évtized irodalmáról), Tarnai Andor (1925–1994; a középkorral, a magyarországi latin nyelvű irodalommal és a magyar kritika 18. századig terjedő kezdeteivel foglalkozott), Tolnai Gábor (1910–1990; legfontosabb munkáit a régi magyar irodalomról írta).
E fájdalmas veszteségek ellenére tovább folytatódott az 1980–90-es években a tudományág történeti és elméleti gazdagodása. A kutatási területeket tekintve a medievisztika terén Vizkelety András (1931–) emelkedett ki, a 16–18. század, a reneszánsz és barokk kor kutatásának terén Bitskey István (1941–), Hargittay Emil (1953–), Horváth Iván (1948–), Jankovics József (1949–), Keserű Bálint (1927–), Komlovszki Tibor (1929–), Kovács Sándor Iván (1937–), Pirnát Antal (1930–) munkássága tartozott a legfigyelemreméltóbbak közé. Az 1980– 90-es évek legjelentősebb munkái között lehet számon tartani a 18. századi kutatások köréből Bíró Ferenc (1937–) monográfiáját (A felvilágosodás korának magyar irodalma, 1994), a 19. századi kutatásokból Csetri Lajos (1928–), Fenyő István (1929–), Imre László (1944–), Lukácsy Sándor (1923–), Nagy Miklós (1924–), Szajbély Mihály (1952–), Szörényi László (1945–), Taxner-Tóth Ernő (1935–), Voigt Vilmos 1940–), Wéber Antal (1929–) és mások munkássága mellett Dávidházi Péter (1948–) könyvét Arany kritikai munkásságáról (Hunyt mesterünk, 1992) kell kiemelni. A modern irodalom különböző tárgyköreiben Angyalosi Gergely (1953–), Bata Imre (1930–), Bodnár György (1927–), Czine Mihály 1929–), Csűrös Miklós (1944–), Eisemann György (1952–), Ferenczi László (1937–), Fráter Zoltán (1956–), Görömbei András (1945–), Grezsa Ferenc (1932–), Kabdebó Lóránt (1936–), Kenyeres Zoltán (1939–), Kiss Ferenc (1928–), Kis Pintér Imre (1941–), Koczkás Sándor (1924–), Láng Gusztáv (1936–), Láng József (1937–), Pomogáts Béla (1934–), Rónai László (1937–), Sipos Lajos (1939–), Szigeti Lajos Sándor (1951–), Szabolcsi Miklós (1921–), Tamás Attila (1930–), Tarján Tamás (1949–), Tverdota György (1947–), Vasy Géza (1942–) könyveit, tanulmányait, textológiai munkáit lehet az irányzatos és felfogásbeli sokféleség jelzéseként megemlíteni.
Az összehasonlító irodalomtudománynak két műhelye alakult ki. A Szegedi József Attila Tudományegyetemen Vajda György Mihály (1914–), majd Fried István (1934–), a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen Nagy Péter (1920–), Bécsy Tamás (1928–), majd Szegedy-Maszák Mihály irányítása alatt. Az MTA Irodalomtudományi Intézetében Bojtár Endre (1940–) munkásságát kell megemlíteni. Az egyetemeken elméleti indíttatású iskolák is létrejöttek, Szegeden Bernáth Árpád (1941–), Csúri Károly (1946–), Kanyó Zoltán (1940–1985) kezdeményezésére az irodalmi szövegek jelentésvilágát kutató, nemzetközileg is elismert iskola alakult ki; az ő nyomukba lépett Odorics Ferenc (1956–), a dekonstrukciós irány képviselője Pécsett Bókay Antal (1951–), Kulcsár Szabó Ernő (1950–) és Thomka Beáta (1949–), Budapesten Kulcsár Szabó Ernő az újabb hermeneutikai kutatások mentén teremtett iskolát. Kulcsár Szabó Ernő kidolgozott elméleti megfontolásai szerint írta meg az újabb magyar irodalom történetét (A magyar irodalom története 1945–1991, 1993). Az MTA Irodalomtudományi Intézetében folytatott, illetve folytat irodalomelméleti munkásságot Kálmán C. György (1954–), Nyírő Lajos (1921–), Szili József (1929–), Veres András (1945–). 1994-ben Péter László (1926–) szerkesztésében megjelent az Új magyar irodalmi lexikon; a tudományág történetéről és mai problémáiról szól Kenyeres Zoltán könyve: Irodalom, történet, írás, (1995). Jelentős irodalomtudományi munka folyt és folyik ma is a szomszéd országok magyar kisebbségi területein, magyar irodalommal foglalkozó egyetemi, főiskolai tanszékein, a magyar nyelvű folyóiratok hasábjain. Csehszlovákiában (1994 óta Szlovákiában) Csanda Sándor (1927–1989), Fónod Zoltán (1930–), Turczel Lajos (1917–), Zalabai Zsigmond (1948–), Romániában Bustya Endre (1927–), Dávid Gyula (1928–), Cs. Gyimesi Éva (1945–), Gáll Ernő (1917–), Kántor Lajos (1937–), Jugoszláviában Bányai János (1939–), Bori Imre (1929–), Szeli István (1921-) munkásságát kell kiemelni.
