Átideologizálás és szakszerűség
Átideologizálás és szakszerűség
1945 után tért hódított a marxista irodalomszemlélet, 1949-től kezdve pedig kiszorított minden más megközelítési módot, s egyeduralkodó lett. A nemzeti klasszicizmus az Arany János felé vezető út fokozatos belső fejlődésére vetett hangsúlyt, a marxista szemlélet a forradalmi hagyományokat emelte ki. Az átideologizálás sok leegyszerűsítéssel, vulgarizálással járt, értékek egész sorát zárta ki. A dogmatizmus az 1960-as években kezdett oldódni, előbb a filológiai munka, a régi magyar irodalom feltárása és kutatása kapott szabadabb utat, legkésőbb a modern törekvések értékelő feldolgozása szabadult meg legalább többé-kevésbé az irányított kultúrpolitika által megszabott ideológiai követelményektől. Az 1960-as évektől élénkebbé vált az irodalomtörténet-írás, kritikai kiadások készültek, megindult a magyar irodalomtörténet bibliográfiájának módszeres feldolgozása, portrémonográfiák, folyamattörténeti tanulmányok jelentek meg, a kutatásokban előtérbe került a magyar irodalom világirodalmi összefüggéseinek feltárása s a komparatisztikai módszer.
Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét az Erdély Helikon 1930-ban kitűzött pályázatára készítette el
A magyar irodalom története 1–6. k. (1964–66) az MTA 1956-ban alapított Irodalomtudományi Intézetében készült Sőtér István főszerkesztésével. Az első két kötetet Klaniczay Tibor (1923–1992), a harmadikat Pándi Pál (1926–1987), a negyediket Sőtér István, az ötödiket és hatodikat Szabolcsi Miklós (1921–) szerkesztette. Összefoglaló kézikönyv, a kezdetektől 1945-ig terjedően részletes képet ad a magyar irodalom fejlődéséről, korszakairól, alkotóiról. A hat kötet tudósgárdája a lehetőségekhez képest mindent elkövetett, hogy tárgyilagosan, politikai elfogultságoktól mentesen dolgozza fel a magyar irodalom történetét, s a felhalmozódott részletkutatások eredményeit a nemzeti irodalom valódi értékeit egybefoglaló munkába építse be. E szándék legteljesebben a régi magyar irodalmat tárgyaló első két kötetben valósult meg, legkevésbé pedig az ideológiai kívánalmaknak leginkább kitett két 20. századi kötetben érvényesülhetett. A hat kötet minden korábbi kísérletnél nagyobb terjedelmű anyagot ölelt fel, számos új tudnivalót közölt a régi magyar irodalomról, a 18–19. századról, s ha számos hibával és tévedéssel is, először foglalta össze részletező teljességgel a 20. század első felének irodalmát. A hatkötetes irodalomtörténet folytatásaként jelent meg A magyar irodalom története 1945–1975 1–4. k. (1981–1990) Béládi Miklós (1928–1983) szerkesztésében. Ez az ugyancsak terjedelmes munka külön kötetekben tárgyalta az irodalmi élet eseményeit, a költészet és a próza történetét, s külön kötetet szentelt a határon túli magyar irodalmaknak.
Az 1960-as évektől kezdődően megnőtt az irodalomelmélet szerepe és jelentősége az irodalomtudományban. A leíró történetiségnél módszeresebb és szakszerűbb megközelítés igénye ösztönözte az irodalomkutatókat a strukturalizmus, majd a recepcióesztétika és a hermeneutika újabb irányainak megismerésére. A módszertani tájékozódás vitákat keltett, mert minden új módszertani mozzanat a marxista ideológia hegemóniáját csökkentette. A kutatómunka elméleti látóhatárának szélesítésében és önálló elméleti kutatások indításában úttörő szerepet töltött be az MTA Irodalomtudományi Intézete s az ott 1963–1971 között szerkesztett Kritika c. folyóirat. Jelentősen hozzájárult az irodalomtörténeti kutatások elméleti és módszertani fejlődéséhez a Helikon (Világirodalmi Figyelő), az Akadémiai Kiadó irodalomelméleti tanulmányokat közreadó Opus sorozata, valamint a szegedi egyetemen közreadott Studia poetica kötetek.
