Az irodalomtörténet-írás atyja
Az irodalomtörténet-írás atyja
Toldy Ferenc (1805–1875) volt a tudományos rendszerezés igényével dolgozó magyar irodalomtörténet-írás első nagy alakja. Budai német családból származott, eredetileg Schedel Ferencnek hívták. Bölcsészeti és orvosi tanulmányokat folytatott, s orvosi szakíróként is jelentős munkásságot fejtett ki. Fiatalon ismeretségbe került Virág Benedekkel, Horvát Istvánnal, Vitkovics Mihállyal, barátságot kötött Bajza Józseffel, lelkesedett a nyelvújításért, és eszményének tekintette Kazinczyt. Teljes kritikusi felkészültséggel csatlakozott a romantikusokhoz, írt Kisfaludy Károly Aurórájába és Vörösmarty első méltatói közé tartozott. 1835– 1861 között a Magyar Tudományos Akadémia titkára volt, 1841-ben kezdeményezésére alakult meg a Kisfaludy Társaság. Egyetemi oktatómunkáját makrobiológiával kezdte az orvosi karon 1833-ban, s csak később tanított irodalmat. 1861-ben nevezték ki a magyar nyelv és irodalom tanárává s tanszékét haláláig vezette. Közben egy ideig a rektori teendőket is ellátta, s igazgatta az Egyetemi Könyvtárat.
Irodalomtörténeti munkássága már mennyiségét tekintve is tiszteletet ébreszt. Mintegy negyven kötet magyar klasszikust rendezett sajtó alá, megírta a középkori magyar irodalom történetét. (A magyar nemzeti irodalom története I–II., 1851), az első monográfiát készítette Kazinczyról (Kazinczy Ferenc és kora, 1859–1860), megírta a magyar irodalom első rendszeres és teljes történetét. (A magyar nemzeti irodalom története, a legrégibb időktől a jelen korig, 1864–1865), megírta az első magyar költészettörténetet (A magyar költészet története, 1867). Irodalomtörténeti szemléletét pályakezdésének kettős indíttatása határozta meg: értette, méltányolta és tisztelte a magyar késő-klasszicizmus és a nyelvújítás törekvéseit, ugyanakkor teljes meggyőződéssel pártolta nemzedékének kibontakozását a romantika jegyében. A klasszicizmus és a romantika értékeinek kiegyensúlyozott tárgyalása jellemezte írásait, a magyar irodalom e két egymást követő áramát nem szembefordította egymással, hanem egymásbakapcsolódó jellegét állította középpontba. Evvel a kiegyensúlyozó törekvéssel előfutára lett a „nemzeti klasszicizmus” később vezető szerepet betöltő iskolájának.
Toldy Ferenc, a „pesti főgimnázium igazgatójának” ajánlva írta meg tankönyvnek is szánt munkáját, A magyar nemzeti irodalom történetét
Toldy még differenciálatlanul használta a nemzet herderi fogalmát, még nem vetette föl a nép és nemzet kapcsolatát, ami pedig a romantika alapgondolatai közé tartozott. E fogalmi összekapcsolást nálunk Erdélyi János (1814– 1868) dolgozta ki, ő rendszerezte, adta ki a magyar népköltészet első nagy gyűjtését is. Kemény Zsigmond (1814–1875), akinek az irodalomszemlélet formálódásában is jelentős szerepe volt, a régi irodalom fontosságára hívta föl a figyelmet, és a 17. század felé fordult érdeklődéssel. A két szempontot, a „régit” és a „népit” Arany János egyesítette kritikai és történeti munkáiban. Ebből az egyesítésből fejlődött ki a nemzeti klasszicizmus irodalomtörténtei iskolája. A nemzeti klasszicizmus a romantika eszményeit, a népiesség eszméjét és a régebbi korok irodalmának értékeit kapcsolta össze egy csaknem egyenes vonalú fejlődési ívvel, amely az előző századokból vezetett Petőfi és rajta is túl Arany költészetéhez, a népiességet magában foglaló romantikához.
