A nemzeti klasszicizmus irodalomszemlélete
A nemzeti klasszicizmus irodalomszemlélete
Gyulai Pál (1826–1909) kritikai és irodalomtörténeti munkásságában fogalmazódott meg először a nemzeti klasszicizmus értékszemlélete. Ő örökölte Toldy katedráját, s negyedszázadig tanította a felnövekvő nemzedékeket. Természetes irodalmi ízlést követő kritikus volt, nem ismert megalkuvást, nem tett engedményeket sem a nagy íróknak, sem a közvéleménynek. Józansága és feltétlen igazságszeretete miatt tisztelték a késői nemzedékek, a Nyugat írói is. Elvi tanulmányban állt ki Petőfi költészetének értékei mellett (Petőfi Sándor és lyrai költészetünk, 1854), de harcolt a népieseskedés és petőfieskedés ellen. Vörösmartyról írt monográfiát, de a magyar költészet csúcsának kortársát és barátját, Arany Jánost tekintette. Vörösmarty érdemét abban jelölte meg, hogy „összeolvasztotta a régi és az új nyelvet, kibékítette a művészit és a magyarost”, míg Petőfi és főként Arany még tovább mentek, és egyensúlyt teremtettek a magyar és európai, a művészi és a nemzeti között.
Kritikai álláspontja két elvben gyökerezett: az Erdélyitől és Aranytól átvett népies-nemzeti irodalom eszméjében és a Keménynél is föllelhető tragikum-felfogásban. Ez utóbbi szerint a tragédia és a katarzis nemcsak a drámai költészet kritériuma, hanem minden magasabb irodalom kívánalma kell hogy legyen: az esztétikum ebben fordul át etikummá. E két elvet alkalmazva emelte a magyar irodalom legfontosabb fejleményévé a nemzeti klasszicizmus kialakulását, mely szerinte főként négy nagy költő – Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Arany – műveiben öltött testet.
Széchényi Ferenc fia, Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét ajánlotta fel 1825-ben az Akadémia megalapítására
E nemzedékhez tartozott Salamon Ferenc (1825–1892) és Greguss Ágost (1825–1882), de Gyulai racionalista-realista módszerével szemben mindketten azt vallották, hogy az irodalomnak eszményítő feladatai vannak, az élet erkölcseit kell javítania. Salamon a népies egyszerűség-kultuszhoz vonzódott, s bírálataiban a művek vidéki, falusi tematikáját részesítette előnyben. Greguss, aki az 1840-es években gyújtó hangú versekkel kezdte pályáját, esztétaként az erkölcsöket szelidítő művészetet pártolta. Arany balladáiról szóló könyve a szövegmagyarázó módszer, az explication de texte korai jelentkezése volt, s évtizedekig a leghíresebb magyar irodalomtudományi munkák közé tartozott. A fiatalabb nemzedékekhez tartozó Zilahy Károly (1838–1864) ugyancsak szembenállt Gyulai kiegyensúlyozott nemzeti klasszicizmusával, ő végletesebb fogalmazásra törekedett, s szubjektívebb, romantikusabb hangú műbírálat igényével lépett föl rövid pályafutása során.
