Erdőkből a mezőre
Erdőkből a mezőre
Az őz tulajdonképpen erdei állat, de hazánkban egyre inkább mezei vaddá válik. Kisebb csoportok, rudlik tartanak össze, csak az erős bakok járnak külön. Ők csak a júliusi-augusztusi üzekedési időben keresik a suták társaságát. Késő ősszel és télen az őzek még nagyobb rudlikba verődnek össze.
Az üzekedés idején a bakok néha kemény harcot vívnak egymással, a folyató suták hívó hangjának utánzásával a vadászok puska elé tudják csalni őket. A suta 9-9,5 hónapi vemhesség után május végén vagy június elején egy vagy két gidát ellik. Általában a fiatalabb állatoknak van csak egy gidája. A kicsinyek teste fehéres pettyekkel mintázott. Eleinte napközben a fűben feküsznek, anyjuk csak a szoptatáskor keresi fel őket. A fűben talált kis őzgida tehát nem árva, nem szabad hazavinni! Ez egyébként is tilos.
Családi idill. Szoptató őzsuta
A gidák egyébként gyorsan fejlődnek, kéthetes korukban már anyjukat követik, ha kell, meglepő gyorsan menekülnek. Két hónapos korukban legelnek, bár a suta még ekkor is szoptatja őket. Amikor az újabb üzekedés megkezdődik, a nőstények elhagyják gidáikat, amelyek gyakran síró hangon hívják anyjukat. Később a család újra egyesülhet. Ezt a gidák számára kétségkívül nehéz időszakot nagyon szépen jellemzi Felix Salten Bambi című örök értékű regényében. Az üzekedés kezdetét egyébként gyakran elárulják azok a harmatos fűben hátrahagyott, a vadászok által boszorkánygyűrűnek nevezett körök, amelyeket a suta és az őt kergető bak hagytak hátra.
A fiatal bak agancsának fejlődése már az állat négy hónapos korában megkezdődik, és ezt a homlokcsont egyre növekvő dudorodása jelzi. A kifejlett bak agancsa 20-23 cm hosszú, rendszerint három, ritkábban több ága van. Fejdíszét az erősebb bak október végén, november elején veti le, a fiatalabbak néha a tél folyamán válnak meg agancsuktól. Az új agancs rövidesen fejlődésnek indul, a rajta lévő bőrréteg májusban, júniusban száradni kezd, leválását a bak azzal sietteti, hogy fejdíszét vékony fácskákhoz dörzsöli. Ennek nyomait a területét jól ismerő vadőr vagy vadász gyakran megtalálja.
Az őz érzékszervei közül a hallása és a szaglása kitűnő, a látása viszont gyengébb. Gyakran előfordul, hogy viszonylag közelről bámul a mozdulatlanul álló emberre, de nem ismeri fel benne az ellenséget. Évekkel ezelőtt egy nyári reggelen Sterbetz István társaságában az Algyő közelében lévő Sasér rezervátumban jártam. Az ártéri erdő nagy tisztásán őz legelészett. Lassan közeledtünk feléje, mindig akkor tettünk néhány óvatos lépést, amikor a fejét lehajtva folytatta a legelést. A szelünk jó volt, szimatot nem kaphatott. A végén már egészen közel voltunk, és bár amikor a fejét felemelte, minden alkalommal ránk nézett, nem ugrott el. Balszerencsémre egy rejtett gödörbe léptem, megbotlottam, a zajra nyomban felfigyelt, és hangosan riasztva menekült. Egy másik alkalommal Apaj-pusztán a hajdani halastavak gátján álltam, amikor vagy harmincméternyire őzsuta akart áthaladni a töltésen. Természetesen meglátott, megtorpant, de nem tudta, mit tartson rólam. Mozdulatlanul álltam, és vártam, mi történik. A suta egy ideig topogott, csülkeivel a földet kapálta, láthatóan ideges volt. Aztán elindult felém, hogy jobban szemügyre vegyen. Tett vagy 5-6 lépést, aztán mégis meggondolta magát, vagy a szél fordult meg, mert hirtelen oldalt ugrott és elvágtatott.
