Talajlakó pókok
Talajlakó pókok
Legnagyobb pókunk a szongáriai cselőpók az alföldi füvespuszták lakója
Pókokkal úgyszólván minden élőhelyen találkozunk. Nagy vonalakban a pókok élőhelyeit négy csoportba oszthatjuk be. Vannak talajlakó pókok, amelyek a talajfelszínen, avarban, mohapárnákban vagy kövek alatt élnek. Ilyenek pl. a nagy termetű trópusi madárpókfélék szerény külsejű, távoli hazai rokonai, a törzspók-félék (Atypidae) és az aknászpók-félék(Ctenizidae). Ezek az állatok a talajba 15–45 cm mély lyukat fúrnak, amelynek falát sűrű, nemezszerű pókfonállal bélelik ki. Éjjeli állatok, és kicsiny méretük (4–6 mm) ellenére mérgük viszonylag erős. Meleg karsztbokorerdők, sziklagyepek köves talajába készíti Y alakú járatait a világos rókavörös színű magyar aknászpók (Nemesia pannonica). Napos, meleg, száraz, homokos vagy köves lejtőkön, szövedékkel bélelt tárnákban él a bikapók (Eresus niger) Alapszíne fekete, hímjének potrohán élénk cinóberpiros alapon négy bársonyfekete foltot látunk, kb. 0,5 cm-es testhosszúságú, a jóval nagyobb termetű (kb. 1 cm) nőstény egyszínű bársonyfekete. A talajlakó pókok közé sorolhatjuk a nappal kövek alá rejtőző, éjjel zsákmányoló kövipókokat (Drassodidae). Petéiket, sőt esetenként fiataljaikat is, sűrű pergamenszerű tokban, kövek alatt őrzik. Csak ivarszervi bélyegek alapján különböztethető meg a kövipókok (Gnaphosa) és a gyászpókok (Zelotes) számos faja. Kövek alatt, sziklarepedésekben tanyáznak a fojtópókok (Dysderidae). Egyik részük éjjel jár zsákmánya után, a nappalt védett zugokban, szövedékbe húzódva tölti, pl. a fojtópók (Dysdera-) fajok, míg a darócpókok (Segestria-fajok) sziklarepedésekben, farönkökben csövet szőnek, amelynek széles, tölcsérszerű nyílása apróbb ízeltlábúak elfogására alkalmas. Jórészt talajlakók a farkaspókfélék (Lycosidae). Vannak kövek alá, korhadékba vagy avarba rejtőző fajaik is, néhány fajuk viszont az alacsonyabb növényzeten mozog. A farkaspókfélék már tél végén, hóolvadáskor aktívak. Ivadékgondozásuk fejlett. Petekokonjukat utótestük végéhez erősítve hurcolják. A kikelő fiatal pókok még néhány hétig a kokonban maradnak, majd az anyaállatra telepedve, egy ideig annak védelmében folytatják életüket. Több faj egyedei a földbe függőleges járatokat vájnak, amelyben át is telelnek. A nagyobb termetű fajok egyedeinek szabályos „vadászterületük” van. Fajgazdag csoport, nálunk több mint 60 fajjal, megkülönböztetésük azonban roppant nehéz, csak az ivarérett állatok párzószervei alapján lehetséges. Ide tartozik legnagyobb hazai pókunk, a szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis), amely alföldi szikes és homokpusztákon él. A talajba függőleges járatot készít, ennek bejáratát szövedékkel biztosítja. Zsákmányát tekintve kevéssé válogatós, szinte mindenféle, mérete alapján számításba jövő rovart elfogyaszt, még a kisebb ragadozó rovarokat (pl. homokfutrinkákat) is. A szongáriai cselőpók erős csáprágóval kellemetlenül tud harapni, mérge helyi gyulladást okoz. A kelet-európai szyeppek állata, a Kárpát-medencétől nyugatabbra már nem fordul elő. A cselőpók rokonai a hírhedt tarantella- (Tarentula-) fajok. Marásukkal kapcsolatban számos tévhiedelem került forgalomba, ezek egyikét őrzi a tarantella nevű tánc. Nálunk ennek a nemnek csak kisebb termetű, gyakran önálló nembe (Alopecosa) sorolt fajai élnek. Sokféle farkaspók él szárazabb erdőkben , gyepekben, szikeseken, de megművelt területeken is, pl. a pusztai farkaspók (Pardosa agrestis). Más fajok nedvességigényesek, réteken, vízpartokon fordulnak elő, mint a parti farkaspók (P. albimana) és a szürke farkaspók (Lycosa cinerea). Egyesek még tőzeglápokban, a tőzegmohapárnákon is élnek, pl. Pirata- és Aulonia-fajok. A fiatal farkaspókok ősszel, szeles időben, pókfonál segítségével („ökörnyál”) nagy távolságokra eljuthatnak. Ezért a tág tűrésű fajok hatalmas elterjedési területtel rendelkeznek.
„Lerohanó” támadással ejtik el zsákmányukat a farkaspókok
A farkaspókok közeli rokonai a csodáspókok (Pisauridae), amelyek szintén nem szőnek fogóhálót, hanem zsákmányukat gyors futással, ráugorva szerzik meg. A nőstények petekokonjaikat a fiatal pókok kikeléséig magukkal hurcolják. Főleg alacsonyabb növényzeten tartózkodnak, nedves élőhelyeken a nagy termetű (kb. 2 cm-es) vidrapók (Dolomedes fimbriatus), nyílt, napos helyeken pedig a csodáspók (Pisaura mirabilis), amelynek hímje párosodáskor zsákmányállatot „ajándékoz” partnerének. Nagyon változatos életmódú pókok tartoznak a kalitpókok (Clubionidae) családjába. A talajon vagy a talajközeli növényzeten mozognak, főleg apró rovarokat zsákmányolnak. Petéiket összeszőtt fűszállal, levelek közé rejtett kokonban őrzik. Ide tartozik az egyik kellemetlen marású hazai pókunk, a mérges dajkapók (Cheiracanthium punctorium), amely bár csupán 1,5 cm-es testhosszúságú, erős csáprágóival fájdalmasan harap, mérge pedig helyi gyulladásos és bénulásos tüneteket okoz. Főleg cserjés helyeken él, gyepes területeken pedig közeli rokona, a csíkos dajkapók (Ch. erraticum) fordul elő. Élénk fűzöld színű, a hím utótestén rózsáspiros, sárgán szegélyezett hosszanti sávval, a hunyópók (Micrommata roseum). Gyepes, cserjés helyeken nem ritka, napfény- és hőigényes faj. Egyes kalitpókfélék főként éjjeli állatok, ezek nappal kövek vagy fakéreg alá húzódva rejtőznek, pl. a Clubiona-fajok. A kalitpókok közeli rokonai a hangyákra emlékeztető külsejű fémpókok (Miacaria spp.), amelyek főként hangyákkal táplálkoznak. Rendszerint kövek alatt, sziklarepedésekben, fák tövében, néha barlangjáratokban, sőt emberi építményekben is tanyáznak a zugpókok (Agelenidae). Tölcsérhálót készítenek, vagy pedig föld alatti, ill. kövek alatti-közötti üregeket bélelnek ki szövedékeikkel. Sötét színű, közepes vagy kisebb méretű pókok. Erdőtalajok tipikus lakója a kövek alatt cső alakú hálót készítő bányászpók (Coelotes atropos) és az erdei zugpók (Tegenaria silvestris). Utóbbi faj egyes rokonai lakásokban élnek, pl. a házi zugpók (T. domestica). Árnyas, hűvös sziklafalakon, barlangok bejáratában él a hegyi zugpók (T. ferruginea). A zugpókok egészen különleges életmódhoz messzemenően alkalmazkodott búvárpók (Argyroneta aquatica). Sűrű pókfonálból „búvárharangot” készít, amelyet levegővel tölt meg. Ebben helyezi el petekokonját, és a fiatal pókok is itt kelnek ki. A fogóhálót nem készítő, zömmel talajfelszíni életmódú pókok egyik legérdekesebb csoportja az ugrópókok (Salticidae). Legtöbbjük kicsiny termetű, a fél centimétert sem elérő testhosszúságú állat. Zsákmányukat óvatosan megközelítik, és ráugorva szerzik meg. Petéiket sűrű bolyhos szövedékből készült kokonban őrzik, a kifejlett pókok is ilyen szövedékben telelnek át. Általában meleg- és napfényigényes állatok, szívesen sütkéreznek naptól átmelegedett köveken, sziklákon. Egyes fajaik feltűnően hasonlítanak a hangyákra, ezek zömmel hangyákkal is táplálkoznak, mint pl. a hangyautánzópók- (Myrmarachne-) fajok. Szürkés alapon fekete foltos-csíkos mintázatúak a Salticus-fajok, pl. a napos, sziklás helyeken, falakon gyakori színészpók (S. scenicus), a fatörzseken tanyázó foltos ugrópók (S. cingulatus) és a zebrapók (S. zebraneus). Leginkább napos, köves-homokos helyeken tanyáznak az apró termetű Sitticus és Euophrys fajok. Legfeltűnőbb színezetű ugrópókunk a piros-fekete tarka piros ugrópók (3–5 mm) (Phylaeus chysops), amely főként sziklás helyeken, molyhos tölgyes bokorerdőkben fordul elő.
Búvárharangjába légköri levegőt gyűjt a búvárpók
