Felső-kréta
Felső-kréta
A kréta időszak második felére az alpi hegységképző mozgások tetőpontjukra érkeznek.
Első szakasza, a cenománi korszak általában még nyugodtnak mondható. A legtöbb területen az albaiban megkezdődött üledékképződés folytatódik; többnyire (pl. az Északnyugati-Kárpátokban és a Villány-Bihari zónában) homokköves flis, a Bakonyban és a Pienini-szirtöv nagy részén pedig márgás flisképződmények rakódnak le. A Magura-óceánban (a külső-kárpáti flisövben) szintén főként márga rakódik le, amelybe helyenként tűzköves, kovás márgarétegek települnek.
A turoni korszakban nagy erejű hegységképződési fázis köszönt be (pregosaui vagy szubhercini fázis). Ennek kompresszív hatására a takarók egymásra torlódása újabb lendületet vesz: lényegében ekkor alakul ki az Északnyugati-Kárpátok (Gömörtől a Magas-Tátráig) és a Tisza-mikrolemez (a Kodru-takaróktól a Villány-Bihari-zónáig húzódó) takarós szerkezete.
A Dunántúli-középhegység a nyomóerők hatására a tengerből teljes egészében szárazra emelkedik, lepusztuló dolomitterületei erősen karsztosodnak. Az északi és déli hegységszárnyakon, valamint a környező területeken felszínre került idősebb metamorf kőzetek, gránitok (és más magmás kőzetek) lapos térszínein a trópusi klímán laterites mállási kérgek alakulhattak ki. A laterites platókról az alumínium-oxidos málladék a karsztterületekre hordódott. Ekkor, ily módon keletkezhetett dunántúli bauxitunk túlnyomó része, amely helyenként fantasztikus méretű (száz méteres mélységű) töbröket és karsztkanyonokat töltött ki (pl. Iharkút). A bauxit – mint a mállásnak rendkívüli mértékben ellenálló kőzet – a kréta végi ismételt erózió során újabb áthalmozást szenvedhetett; a telepeket ezután már eocén üledékek fedték be.
A kréta időszaki trópusi éghajlaton lenyűgöző méretű karsztos mélyedések jöttek létre, amelyeket bauxit töltött ki (Iharkút, Bakony-hegység, bauxit-külfejtés)
A takarós mozgások által még el nem ért részek erősen megsüllyedtek; területükön mélytengeri üledékek, flis és vadflis (Déli-Kárpátok), illetve vörös márga (Mecsek) lerakódása folyt. Egy újabb, világméretű anoxikus esemény hatására jelentkező feketemárga-szint után a mélytengeri vörös márga képződése a Pienini-szirtövben és a Magura-óceánban is általánossá vált (Puhói márga). A Dinári-hegység karbonát-platformján töretlenül folyt a sekélytengeri mészkőképződés.
A kárpát-pannon térség belső területeinek gyűrthegységei, amelyek a takaróképződés nyomán magasodtak fel, erőteljesen pusztulni kezdtek. A kréta időszak hátralévő része lényegében véve azzal telt, hogy az óriási mennyiségben képződő szárazföldi törmelékanyag a közvetlen környezet minden rendelkezésre álló üledékgyűjtő medencéjét kitöltötte.
A kréta időszaki trópusi mállás hazánk legjelentősebb ásványi nyersanyagát, a bauxitot adta. A telep fedőjében eocén rétegek láthatók (Darvastó, Nyirád, Bakony-hg.)
A coniaci, santoni, campani és maastrichti korszakok során (melyeket szenon néven szoktak összefoglalni) a Tisza-mikrolemez nagy részén, a Dunántúli-középhegységben, a Keleti-Alpokban és a Belső-Északnyugati-Kárpátokban a korábbiaktól teljesen eltérő geometriájú részmedencék – tulajdonképpen hegyközi süllyedékek – alakultak ki. Ezekben a medencékben (melyeket az ausztriai Gosau településről gosau-medencéknek neveznek) eleinte szárazföldi és édesvízi durvatörmelék-anyag rakódott le, majd – ahogy a tenger elkezdte fokozatosan újra meghódítani a területet – partmenti mocsarak, lápok alakultak ki. E lápok dús növényzetéből helyenként kőszéntelepek képződtek (pl. Ajka). A tenger uralomra jutásakor a tagolt aljzat sekélyebb részein mészkő-„zátonyok” alakultak ki, melyeket többnyire nem korallok, hanem hatalmas, tülök alakú, vastag héjú kagylók (Hippurites) építettek fel. Szintén gazdag élővilágról tanúskodik a köztes medencék márgás üledékeiben található sok ősmaradvány (Cyclolites, Gryphaea, Glauconia). A további süllyedés során e területeket egyre mélyebb tenger borította el, és sok planktonikus foraminiferát tartalmazó nyílttengeri márga rakódott le, amelyet a benne gyakori kagylóról Inoceramus-os márgának is neveznek.
Az Erdélyi-középhegységben a takaróképződés után, és ezért poszttektonikusnak is nevezett gosau-jellegű üledékképződést heves vulkáni tevékenység kísérte. A homokos és márgás üledékek közé sok helyütt piroklasztit-rétegek települtek, de hatalmas felszíni és az egykori felszín alatt megrekedt és megszilárdult (szubvulkáni) lávatömegek is képződtek (pl. Vlegyásza). A mélyben zajló magmás folyamatokról a vulkáni telérek is tanúskodnak, amelyek az üledékes takaró mészkőtömegeinek repedései mentén vagy a kőzetet széttörve, hasadékokban szilárdultak meg. Nagyon hasonló magmás tevékenység folyt a Déli-Kárpátokban is, ahol a mészkővel érintkező magma és a mészkő közötti kémiai kölcsönhatás útján érctelepek (pl. vasérc: Resicabánya [Resita]) is képződtek. Erről a bánáti területről ezt az andezites magmatizmust és termékeit banatitnak nevezik. A Déli-Kárpátok egyik poszttektonikus medencéjében rakódott le az a szárazföldi rétegsor, melyből Nopcsa Ferenc kutatásai nyomán a kárpát-pannon régió leghíresebb mezozoikumi őslényei: nagyszámú és változatos életmódot folytató dinoszaurusz-nemzetség csontjai kerültek elő (Struthiosaurus, Magyarosaurus, lásd az ősmaradványokról szóló fejezetben).
Felső-kréta mélytengeri üledék: a vörös „puhói márga” (a kép jobb oldalán). Sokhelyütt ebbe gyűrődtek bele a Pienini-szirtöv látványos mészkőszirtjei (a képen az Oroszlánkő a Vág völgyében)
A kárpát-pannon térség egykori belső területeiről lehordódó törmelékanyag túlnyomó része a szomszédos mélytengeri területeken, a Magura-óceánban és a hozzá kapcsolódó medencékben (Pienini-szirtöv, a Mecsek-zóna alföldi része a Szolnok-Debrecen vonalban) halmozódott fel. Ekkor képződött a külső-kárpáti flisövben a „kárpáti homokkő” zöme. A szenon során több mint 2000 méter vastagságú, főként homokkőpadokból álló flis rakódott le abban a hatalmas medencében, amelynek üledékei ma takarókba gyűrten, a Bécsi-medencétől Szilézián és a Vereckei-hágón keresztül a Keleti-Kárpátok déli végéig követhetők.
A kréta időszak első felében a flis törmelékanyagát zömmel az európai kontinens szolgáltatta. A kréta későbbi részében új forrásterület jelent meg a kárpáti régión és – rejtélyes módon – magán a flis-üledékgyűjtőn belül. Ez a lengyel kutatók által „Sziléziai kordillerának” nevezett terület óriási tömegű törmelékanyagot szolgáltatott a flis-üledékgyűjtő számára a kréta végén és a paleogén során. A jelenleg óriási átbuktatott redőkbe gyűrt flistakarók ősföldrajzi rekonstrukciója, „kiteregetése” segítségével a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a külső-kárpáti flis-üledékgyűjtőt, amely 1 és 3 km közötti mélységű és legalább 300 km szélességű volt, a kréta időszakban a – nevéből ítélhetően elnyúlt, keskeny vonulatként elképzelt – „Sziléziai kordillera” két részmedencére osztotta. Közülük az északit Sziléziai-medence, a délit Magura-medence névvel illetik. Ezek a csaknem óceáni mélységű medencék folyamatosan kapcsolatban voltak a világtengerekkel; folyamatosan süllyedtek és bennük az üledék felhalmozódás is folyamatos volt. A „Sziléziai kordillera” későbbi sorsa rejtély, ugyanis – a róla származtatott üledékanyagot nem számítva – nyomtalanul eltűnt. Miután hatalmas mennyiségű törmelékanyagot szolgáltatott, okkal feltételezhető, hogy kontinentális kérgű terület (sziget) volt. Egy 20–30 km vastagságú kéregdarab azonban nem pusztulhat le „gyökeréig”, hiszen a litoszférában uralkodó egyensúlyi viszonyok (izosztázia) ezt nem teszik lehetővé. Hasonló okból az is nehezen képzelhető el, hogy a „Sziléziai kordillera” a Magura-óceán bezáródása (szubdukciója) során az óceáni kéregrészekkel együtt alábukott volna, erre ugyanis a kontinentális kéregdarabok nem képesek, inkább a litoszféráról lenyíródva beékelődnek az üledékes takarók közé, az orogén övbe. Megjegyezendő, hogy hasonló jellegű és ősföldrajzi jelentőségű „fantom kordillerák” a kárpáti flisöv más részein is jelentkeznek. A rejtély megoldása a további kutatásoktól, de talán még inkább az ősföldrajzi és lemeztektonikai értelmezés fejlődésétől várható.
A felső-kréta Tarkői-takaró jellegzetes flis-összlete: réteglapján kimosási és tárgyjegyek (karcok) láthatók (Gyergyóbékás [Bicaz], Keleti-Kárpátok)
A kréta időszak legvégén jelentkező larámi hegységképződési fázis a kárpát-pannon térséget alkotó lemeztömbök számára az alpi hegységképződés betetőződését jelentette. Ekkor már – utolsónak – a Déli-Kárpátokban is végbement a takarók egymásra torlódása, és a Pienini-szirtöv is ekkor vált keskeny, gyűrt, pikkelyes szerkezetű övvé. A korábban már meggyűrődött, letarolódott és a szenon során részben tengerrel borítódott területek a minden eddigit felülmúló erejű oldalnyomás hatására teljes mértékben, ismét szárazra kerülnek. A szárazföldi erózió nyomai még a korábban teljesen nyugodt fejlődést mutató dinári karbonát-platformon is jelentkeznek, bár ebben egy kisebb (kb. 80 méteres) világméretű tengerszint-esés is szerepet játszhatott.
A Magura-óceán területének túlnyomó részén a flis-jellegű üledékképződés töretlenül folytatódott a kréta időszak után is, sőt – a szárazföldi törmelékanyag-forrás megújulásának köszönhetően – a durva szemcséjű „kárpáti homokkő” felhalmozódása a paleocénban újabb lendületet kapott.
A kréta végén a Bihar-hegységben a mélyből feltörő andezit-láva szétrepesztette a fölötte feszülő jura mészkövet és a hasadékokban telérként dermedt meg
Az alp-kárpáti-pannon területeken azonban a kréta végi kiemelkedés és szárazra kerülés oly mértékű és tartós volt, hogy még a harmadidőszak elején – a paleocén során – is jó ideig legfeljebb csak nyomokban volt üledékképződés. Így ez az esemény a Kárpátokon belüli területeken kitűnő választóvonal a kréta és a harmadidőszak, azaz a mezozoikum és a kainozoikum történéseinek elkülönítésében.
