monda: az európai s a magyar népköltészet egyik prózai elbeszélő műfaja, mintájára →irodalmi mondákat is írtak. A nép történelmi-földrajzi ismereteit, természeti tudását, világképét, hiedelmeit költőileg megformált epikus történetekbe foglalja. A magyar kifejezést a nyelvújítók a mende-monda ikerszóból vonták el, de már a 17. sz.-ban is használták a monda-mondát, költött történet értelemben. A népnyelv nem ismer közös műfaji megjelölést e történetekre, hanem igaz történetet, históriát, régiséget stb. emleget. Hasonló a helyzet más európai nyelvekben is, az angol és francia nyelv pl. legendának nevezi a mondákat, a német nyelvben a monda = Sage. – A monda műfaji meghatározásának kezdeti stádiumát a mesével való összehasonlítás jellemzi, a Grimm fivérek meghatározása szerint: a mese költőibb, a monda történetibb. A későbbi definíciók funkcionális, formai, stilisztikai stb. szempontokat hangsúlyoznak. A mesét költészetnek tartja a nép (fabula incredibilis), a mondát igaznak (fabula credibilis). A mese elsősorban szórakoztatni akar, a monda tanít, tanácsot ad. A mondák általában rövidebbek a meséknél, előadásuk tárgyilagosabb, az emberábrázolásuk valószerűbb, világképük tragikusabb. Összevetették a mondát a mítoszszal is, s a különbséget elsősorban a történés idejében vélték megtalálni (Bascom). – A Grimm fivérek a mondákat két fő csoportra osztották: a történeti és helyi mondákra; ezt a csoportosítást használta Solymossy Sándor és a magyar folkloristák jó része is. Solymossy fogalmazása szerint „a történeti mondákban az emberi hős a fontos... a helyi mondák főképp természeti jelenségek, rendellenes és magyarázatra szoruló földrajzi adottságoknak keletkezését törekszenek elbeszélés formájában érthetővé tenni”. Az újabb csoportosítások különböző szempontokból indulnak ki: megkülönböztetnek például csak kisebb csoportoknál ismert mondát és nagyobb területen elterjedt →vándormondákat. Külön csoportban tárgyalják a társadalmi fejlődés korábbi szakaszában jelentkező →hősmondát, s az újkori európai mondákat. Tartalom szerint megkülönböztetik az →eredetmagyarázó mondákat, a →történeti mondákat, ill. kultúrtörténeti mondákat (e főcsoport egyik alcsoportjába osztják a régen helyi mondáknak nevezett történeteket is), →hiedelemmondákat és a vallásos mondákat, ill. a →legendákat. Csodás hiedelemelemek azonban minden tárgyi csoporthoz tartozó szövegben jelentkezhetnek. A modern mondakutatás különösen sokat köszönhet C. W. von Sydownak, aki megkülönböztette a mondaalakulás különböző szakaszait (→közlés, →memorat, →fabulat), továbbá megkísérelte különválasztani azokat a történeteket, amelyek csak formájukban utánozzák a mondákat (→ál-hiedelemmonda). – Irod.Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–26); Lüthi, Max: Volksmärchen und Volkssage (Bern–München, 1961); Honti János: Megjegyzések a népmondáról (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (Bp., 1963, UMNGy, XI.); Dömötör Tekla: A mondakutatók nemzetközi értekezlete Budapesten (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Brüder Grimm: Deutsche Sagen (München, 1965); Bascom, William: The Forms of Folklore (Journal of American Folklore, 1965); Ferenczi Imre: Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány (Ethn., 1966); Röhrich, Lutz: Sage (Stuttgart, 1966); Vergleichende Sagenforschung (szerk. Petzoldt, Leander, Darmstadt, 1969).
Dömötör Tekla
Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!
Caută în cea mai mare arhivă digitală de ziare din Europa de Est, ce conține reviste, publicații științifice, săptămânale și cotidiene.