A 19. század építészete
A 19. század építészete
A 19. század hazai építészete a 18. századhoz képest nagy fellendülést mutat, amely mindmáig meghatározza nagyvárosaink központjainak arculatát. Ez a mennyiségi és minőségi változás a század kezdetétől szorosan kapcsolódik a polgári fejlődés megindulásához és a nemzeti tudat megerősödéséhez. A század első felében a nemzeti önállóságra törekvés felismerte a kulturális haladás fontosságát, és elsősorban ezen a téren igyekeztek érvényesíteni a nemzetté válás feltételeit.
Az Esterházy-kastély Kismartonban. Tervezte: Charles Moreau 1800 körül
A 18. század reprezentatív főúri építkezései a polgárosuló társadalom igényeinek megfelelően részben polgári szintre transzformálódtak, másrészt az új igényeknek megfelelő új épülettípusok alakultak ki.
1872-ig, a céhek megszűnéséig a céhes szervezet keretében folyt az építő és tervező tevékenység. A század elején a mesterek nagy többsége a Habsburg Birodalom nyugati feléből, Ausztriából, Csehországból érkezett, de letelepedve, a céhtagsághoz szükséges polgárjogot megszerezve rövid időn belül hazai építészekké váltak, és mesterségüket örökítve építészdinasztiákat hoztak létre. A század közepétől fokozatosan a képzés akadémiai jellege került előtérbe, kezdetben külföldön, majd 1871-től az újjászervezett József Műegyetemen is megindult az építészképzés, az építőmesterek képzését pedig a Budapesti Állami Felsőipariskola vette át.
A század elejétől a millenniumig (1896) terjedő időszak építészetét három korszak fogja át: a klasszicizmus, a romantika és a korai historizmus, amelyeket időben nem lehet mereven évszámok közé szorítani. A század első felében a klasszicizmus és a romantika, a század második felében a romantika és a korai historizmus élt párhuzamosan egymás mellett. Az időhatárok inkább a stílus uralkodóvá válásának időszakát jelzik.
A klasszicizmus építészete
A romantika építészete
A historizmus építészete
A HISTORIZÁLÓ ÉPÍTÉSZET JELLEMZŐI
A ROMANTIKUS ÉPÍTÉSZET JELLEMZŐI
A KLASSZICISTA ÉPÍTÉSZET JELLEMZŐI
