Isteni adomány vagy emberi alkotás?
Isteni adomány vagy emberi alkotás?
Az előző kérdéskörrel is szoros kapcsolatban van az az évszázadokra meghatározó, s a nyelvről gondolkodókat megosztó kérdés, hogy a nyelv isteni adomány-e, vagy pedig az ember találmánya, az emberek közötti kölcsönös megállapodás, szerződés terméke.
A Bibliában, a Teremtés könyvében Isten azzal fejezi be a teremtést, hogy megnevezi a teremtményeket: az eget, a földet, a nappalt és az éjszakát, a napot, a tengert és a csillagokat. Mivel az állatokat az ember hatalma alá adta, természetes, hogy az állatoknak Ádám ad nevet.
Az Újszövetségben ezt olvashatjuk: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige”. A világ tehát a Biblia szerint szellemi eredetű. A nyelvek sokféleségét az Ószövetség a bábeli nyelvzavar történetével magyarázza: Az Úr az égig érő torony építése miatt – büntetésből – zavarta össze (osztotta meg) az emberiség egyazon nyelvét.
Az ókori – s századokon át továbbélő – szemlélet szerint a nyelv a szavak (= nevek) összessége. A nevek eredete tehát a nyelv eredetével azonos. A régi korok embere varázserőt tulajdonított a szavaknak, hitt a nevek mágikus erejében. A Bibliában – a nevek isteni eredetének megfelelően – a nevek és a megnevezettek között természetes kapcsolat van: a név megfelel annak a szerepnek, amelyre viselője rendeltetett. A név hordozójának lényegét jeleníti meg.
Az európai gondolkodás történetében a nevek eredetével, természetével – most már tudatosult problémaként – a görög filozófiai iskolákban foglalkoztak először. Platón híres névelméleti dialógusában, a Kratüloszban két filozófus vitatkozik a nevekről: Kratülosz szerint a nyelv természeti (isteni) eredetű, így a nevek a megnevezett dolgok lényegéből fakadnak (naturális elv). Hermogenész ezzel szemben úgy véli: a neveknek nincs közük a dolgok lényegéhez, csak önkényes emberi megállapodás, konvenció kapcsolja össze őket (konvencionális elv).
E Platón-dialógusban érhető tetten – a nyelv eredetére vonatkozó – fenti kérdés, mely az ókortól a 19. század végéig meghatározóvá vált Európában: természeti (isteni) eredetű a nyelv, avagy emberi alkotás? A gondolkodók többsége a kratülista hagyományt folytatva a nevek és a dolgok természetszerű megfelelésében hitt, míg a társadalmi szerződés elmélete szerint a nyelv (akárcsak az állam és a jog) az emberek közötti tudatos megegyezésen alapuló szerződés eredménye. E végső soron naiv, bár számos tudományágban jelentős fejlődést hozó elmélet hívei (pl. a francia Maupertuis vagy az angol J. Harris) elszakították a gondolkodást a nyelvtől. (Az elméletet Hume, majd Hegel bírálta megsemmisítően.)
