156. A HÉTRŐL
156. A HÉTRŐL
Félszázad év után eszébe jutott a nemzetnek, hogy valaha régen, mikor nem „Übermensch”-ek, de félistenek éltek és küzdöttek a legfelségesebb harcban, volt neki egy nagy dalnoka, akit átszúrt szívvel dobhattak bele egy hevenyében ásott közös sírba, s kinél nagyobb költője nem volt, s nem is lesz tán soha!…
Az iskolában talán nem így tanítják, az Akadémia talán kétségbe vonja, hogy valaki lehet nagy költő anélkül, hogy középiskolai tanár vagy biztosító intézeti hivatalnok lett volna, de a nemzetre nem lehet úgy ráoktrojálni a poétákat, mint a központból támogatott kormánypárti képviselőjelölteket. – Petőfi a mi legnagyobb költőnk, akármit is mondjanak a gyulai pálok!…
És a nemzet most készíti elő legnagyobb költőjének apoteózisát. Hogy mennyire országra szóló ünnep lesz a júl. 29-iki ünnep, bizonyítja az, hogy még Debrecenben is ünnepelni fognak. Sapienti sat.
Ötven év után. Ennyi idő kell Magyarországon, hogy valakit felismerjenek. Feltéve, ha az a valaki Istentől megáldott, igazi lánglélek. A Heltai–Makai-féle léha törpeségek úsznak az anyagi és „erkölcsi” elismerésben, szegény Reviczky Gyula pedig részletekben halt meg; igaz, hogy mikor már enni sem tudott, volt elég ennivalója.
Mit várjunk aztán mi, szegény epigonok? Írunk, mert a szívünk kényszerít, hogy írjunk. Küzdünk lenézéssel, közönnyel, nyomorral, s mikor megvetve az olcsó reklámot, összeszedjük, amit írtunk, s aminek minden sora egy-egy órával kurtította meg a nyomorúságos életünket, várhatjuk, hogy észrevegyenek, hogy méltányoljanak. Léhaság, pikantéria, gésa gimnázium szerez nevet is, kenyeret is, de nemesebb ambícióval legfeljebb is éhen lehet halni!… Az aszfalt még nem a kultúra jele, mi pedig még csak a XVI. században élünk.
Komárom megye talán még ott sem tart. Ott még elevenen égetik meg az ártatlan embert!… Az ég szerelméért! meg kell tiltani, hogy a mocsai esetről szóló lapok külföldre jussanak!… Mert az orosz cár még el fog küldeni egypár százezer kozákot, hogy egy kis civilizációt hozzanak közibénk!…
Szél Kálmán az utolsó országgyűlésen ígéretet tett, hogy a mocsai ügyben szigorú nyomozást rendel el. Hányadik ígérete ez már Széll Kálmánnak?… Talán még ő sem tudja!…
A miniszterek és a hon atyái pihennek. Bizonyára fürdőn hűsölnek, hiszen fürdőn van most mindenki.
A múlt este élvezettel tanulmányoztam az Angelotti-orfeum közönségét. Ötven percentje szalmaözvegy. És akik máskor többnyire papucshősök, micsoda vivőr alakokká válnak szalmaözvegységük idején!… Na, de nem árulkodom. Hátha a lap egypár fürdőző feleség kezébe kerül. Nem akarnám, hogy baj legyen.
A rossznyelvek sokat beszélnek egy előkelő szerepű fiskálisról, aki ugyancsak megjárta. Röviden: míg más nős ember azért nem megy fürdőre, hogy itthon egy kissé kitombolja magát; neki éppen azért kellett fürdőre menni, mert idehaza nagyon korán és szokatlanul merészen kezdte el a szalmaözvegység pajkosságait… Így mondja a fáma…
A mezőn nincs holtszezon, még mindig tart az aratás. Késő kívánság, de bárcsak áldásos lenne!… Hogy bírjuk el a kvótaemelést, a pénztárnokok amerikai útját meg a katona urak követeléseit, ha az aratás eredménye-gyenge lesz?!…
Debreczen 1899. július 15.
Dyb.
