Kócsagvadászatok.
Kócsagvadászatok.
Soha nem feledhető gyönyörű emlékeimet szeretettel s gyöngéden ápolom máig is, a mikor jó Ambrozovics Gyulával, hű, de akkor már kissé fáradt vadász társammal a szontai mocsarakat jártuk, a hol otthon volt még a hófehér kócsag is, és a hol a halásznép fiai voltak a kalauzaink. Hosszú vadászéletem egyik legszebb napját, vagy inkább mondhatnám hajnalát éltem ott át, a mikor a csillagot fürdető vízen siklott a csónakom sötét nádtömbök között, s a derengő szürkület kezdetén majd leverte a kalapomat a sok vadrucza, a mely hol lecsapott elém falkástul a vízre, hol az evezőcsapásoktól megriadva kelt fel a rigyásokról, hogy elmeneküljön a közeledő veszedelem elől.
Hajnalodott s mire az első rózsaszínű sugár végigsuhant a vízen, nekünk már messze bent kellett lennünk a nádasban. Odavártuk a hazatérő tündérmadarakat, a melyek szűzfehéren úsznak a magasban és óvatosan jönnek, lassan ereszkednek; lenge szárnyalással közelednek, de e közben minden legkisebb gyanúsat észrevésznek s arra rögtön eltérülnek; soha viszontnemlátásra elkerülik a leskelődő vadászt...
Hajh, milyen izgató gyönyöröket kínált az ilyen hajnal a bácskai vizeken! S azután, a mikor végre feltünedezett a hófehér madárköntös, ott, a messzeségben, és jött-jött, káprázó szemünk türelmetlenségének kivárhatatlan lassúsággal! Egyszer csak megpillantottam az érkező, egymás nyomán vonuló kis csapat 432csőrlapátjait, kanalait, a mik elárulták, hogy iszen ezek nem kócsagok, csak épp olyan fehér kanalas gémek! – Minő csalódás volt az!
Azután elmentünk az apatini vizekre, a hol a sűrű nádasban még szarvas is tanyázott, s azt onnan valamikor kopókkal hajtották puskacső elé. Ott volt a nádas belsőségeiben az a kerek nagy zsombékos, a hol a mocsári sneffek laktak; de hogy odajuthassunk, derékig kellett a sarat gázolnunk egy hosszú, elromlott gáton végig.
