Állattenyésztés.
Állattenyésztés.
A magyarok az új hazában letelepedve, katonai szervezetüknek megfelelően, a fősúlyt a ló- és a marhatenyésztésre vetették. Már Béla király névtelen jegyzője beszéli, hogy Árpád fővezér a Csepel szigeten szállott meg s látván annak buja termékenységét, a lovainak és barmainak főhelyévé jelölte azt ki. Ebben az időben különben a magyarok barmai között leginkább tevék, bivalyok, juhok és kecskék szerepeltek. Az éghajlati viszonyok azonban a teve-tenyésztésnek nem feleltek meg s így azok helyett a szarvasmarhák ma is ösmert és tenyésztett fajai foglalták el. III. Béláról azonban még feljegyezte Corner Ádám krónikás, hogy I. Frigyesnek 1184-ben négy tevét ajándékozott, mikor tőle az ország határán elbucsúzott.
A lótenyésztés a vármegye területén mindig nagy méretekben folyt. Igazolja ezt a csepeli királyi méneseken kívül az a körülmény, hogy például a demesi prépostnak, bár nem tartozott a főbb javadalmasok sorába, igen tekintélyes ménese volt. (Fejér Cod. Dipl. II. 105.) És Ahtonyról, kinek Csanád környékén volt széke, de birtokai a Tiszán innen is elnyúltak, a Szent Gellért legenda írója azt beszéli, hogy equorum indomitorum habebat multitudinem innumerabilem, a szelidítetlen lovaknak nagy sokaságával bírt (Vita L. Ger. C. 10). És tudjuk, hogy királyaink is mindenkor súlyt helyeztek a lótenyésztésre mind hadi czélokból, mind hadijátékok és a lóversenyek miatt. II. Lajos király számadásai szerint lótenyésztésre és lótartásra a kir. udvar igen jelentékeny összegeket költött.*
V. ö.: Fraknói V. II. Lajos és udvara.
Ujabb időkben maga a megyei hatóság igyekezett a lótenyésztést előmozdítani. 1781-ben például összeírást rendelt el a megyében található nagyobb fajta lovakról és két évvel utóbb az ilyen lovakat tenyésztő birtokosok táblázatát állította össze, azzal a nyilvános czélzattal, hogy a nemesebb fajú lovak tenyésztését jutalmakkal is előmozdítsa.
A magyar marhafaj, mely honfoglaló őseinkkel jött a hazába, ősi eredetiségét megtartotta s nagy fejlődésnek indult. Legkedvezőbb volt a marhatenyésztésre az Alföld s ott meg is tartotta jellegző sajátságait. Brocquiére azt mondja, hogy a Szeged és Pest között elterülő síkságon igás állatoknak számtalan nyája látható. De már Oláh Miklós is kiemeli, hogy Pestmegyében a Duna és Tisza között van a kúnok mezeje, a kik ott ökörcsordákat és méneseket tartanak s jó legelőként emeli ki a Rákos mezejét. Az 1828-iki országos összeírás adatai szerint Pestmegyében volt 23706 igás ökör, 12563 anyatehén, 7764 meddő tehén, 2223 három éven túl lévő tinó és üsző, 3117 két éven alól lévő. A három éven alul lévő kocsi és méneslovak száma 44120, a kétéveseké 2918. Volt a megyében 58298 darab juh, 8272 drb sertés és 33 kecske. A nagyobb városok itt nem rzerepelnek.*
V. ö.: Wenzel Magyarorsz, mezőgazd. tört. Budapest 1807. – Oláh Hungáriáját Bél Adparatusában Balogh M. említett dolgozatát. Magyar Gazd. tört. Szemle III. k. 111. 1.
Az esztergomi érsek érsekújvári hídvámosainak 1587 deczember elsejétől 1588 november végéig terjedő feljegyzései szerint a hídon 84,282 ökröt hajtottak át. Ehhez a számhoz első sorban, mint legtöbbet szállító, Pestmegye járult és pedig főleg Kecskemét, Káta, Gyömrő, Abony, Czegléd és Tetétlen tenyésztői révén.*
V. ö.: A Gazd, tört. Szemle IV. 194.
