Mezei munkások.
Mezei munkások.
A mezőgazdasági munkások, különösen az aratók, már a XVIII. század első éveiben is kitűntek szertelen követeléseikkel. A vármegyének 1729 július 28-án Pesten tartott közgyűlése panaszosan említi, hogy az aratók igényeiket annyira felemelték, hogy jóformán a learatott gabona felerészére tartanak számot. Határozatképen kimondották tehát a vármegye rendei, hogy ezentúl a nemes vármegye lakosai és népei közül senki se merészeljen az aratóknak és kaszásoknak többet adni, mint tiszta buzából nyolczadot, keverékből hetedet, rozsból, árpából, zabból stb. hatodot. Ha e szabály ellen valaki vét, ha munkaadó: tiz forintra, ha munkás egész keresménye felének elvesztésére büntetendő.* 1730-ban pedig kimondják, hogy az aratómunkásokat a szolgabírák 12 frt bírság, és a keresmények felének elvesztése alatt kötelezhetik arra, hogy lakóhelyükrők máshová ne szegődjenek mindaddig, míg otthon munkát találhatnak s azután is csupán a vármegye területén vállalhassanak aratást.* Az 1804-iki cselédrendtartás szerint a mezei munkások napibéreit így határozták meg: kaszás és boglyázó étellel 24 kr, a nélkül 30 kr; szénagyűjtő étellel 10, a nélkül 15 kr; arató étellel 15, a nélkül 20; kapás 5–20 krajczárig; kévekötő étellel 20, a nélkül 25, szőlőmunkás 7–27 kr-ig. 27 kr napibért a metszők kaptak, étel nélkül.*
Prot. 11. ex. 1727–29. p. 360–361. a megye levéltárában.
Prot. 1730–33. p. 79.
V. ö.: Galgóczy. Pest stb. monogr. I. k. 107. 1.
