A rablóhadjáratok.
A rablóhadjáratok.
A magyar nemzet a honfoglalást követő fél században szinte szakadatlanul rablóhadjáratokban fogyasztotta erejét. Nem akartak hódítani idegen országokat, kielégítette őket az elfoglalt föld, ámde szerették a könnyű prédát és a vakmerő kalandokat. Csak roppant erőveszteségek árán jöttek rá a magyarok, hogy a rablóhadjáratok egymagukban véve nem alkothatják a nemzet fenntartóerejét. Jutas fia Fajsz, a ki 944 táján, alkalmasint Taksony kiskorúsága alatt, volt a nemzet fővajdája, már olyan korban élt, midőn a nemzetségek megbarátkoztak az állandó letelepedés eszméjével. Az augsburgi szerencsétlen ütközet után (955 aug.) az egész magyar nemzet tudatára ébredt, hogy a föld, melyet eddig csak legelőül és vadásztanyául használtak, ennél többet jelent. Rájöttek, hogy ha e területet elveszítik, nemzeti önállóságuk és szabadságuk is elvész. Rájöttek, ha innét kiűzetnek, a körültök kialakult hatalmak miatt máshol már magoknak új hazát nem kereshetnek. A magyar nép vezéreinél ekkor alakult ki az a meggyőződés, hogy csak letelepült élet tarthatja fenn a nemzetet.
