Sejtán Ibrahim, aki hiányzott Budáról
Sejtán Ibrahim, aki hiányzott Budáról
Hosszú idő után 1684 novemberében újra önfeledten ünnepelhetett Edirnében a város és a szeráj népe. Alig csitultak el az áldozati ünnep örömei és vígságai, amikor 20-án megérkezett Bajram pasa a magyarországi harctérről, és szinte hihetetlen hírt hozott: a Budát ostromló hitetlenek az iszlám seregtől legyőzetve eltakarodtak a vár alól. Miután a pasa és társai a padisah színe előtt szóban is előadták a csodás esemény részleteit, szultáni parancs jelent meg arról, hogy a győzelem fő részeseit gazdagon jutalmazzák meg. Bőven áradt a hősökre az uralkodói kegy, de senkire sem úgy, mint Buda védőjére, Sejtán Ibrahim pasára. Nemcsak a legnagyobb kitüntetést, a drágaköves tollforgót kapta meg gyöngyház berakásos kard, ékköves handzsár és aranyszövetes cobolybunda kíséretében, hanem egy olyan gesztust is, ami ez ideig keveseknek adatott meg: a szultán rendeletben mondta ki, hogy Sejtán, vagyis Sátán melléknevét Melekre, vagyis Angyalra változtatta. Az már szinte csak ráadásnak számított, hogy a kitüntetésekkel együtt megérkezett kinevezése a magyarországi fővezér és ezzel együtt az aleppói vilájet kormányzói tisztségébe.
Alig telt el egy év, s Ibrahim pasa éppen téli szállásán, Belgrádban intézte a jövő évi hadárat ügyeit, mikor az itteni bosztandzsi basi (a palotaőrök feje) házába váratlan vendég érkezett: az edirnei kapuőrök parancsnoka. Levelet nyújtott át a házigazdának, amely tudtul adta a szultáni akaratot: Ibrahim pasának meg kell halnia. A bosztandzsi néhány emberével elsietett, s azzal az ürüggyel, hogy utasítást kapott az élelmezés elszámolására, beállított Ibrahim pasához. Az kedvesen fogadta, s arról érdeklődött, ki hozta a parancsot. Mikor a bosztandzsi kiejtette a nevet, a pasa arcából kiszökött a vér; egyszeriben világossá vált minden. Még elmondott egy imát, s szelíden csak annyit kért hóhéraitól, hogy ügyesen végezzék dolgukat. Pár perc múlva Ibrahim pasa élettelen testéről leválasztották a fejét és futárral az edirnei udvarba küldték.
Az ott élő török krónikás szerint a legfőbb vezetőkön kívül mindenki – beleértve a szultánt is – mélységesen sajnálta vesztét. Utóbb általánossá vált a meggyőződés, hogy ha 1686-ban is ő áll őrt Budán, nem veszett volna el az iszlám erős bástyája. Hogy ez nem volt egészen elfogult vélekedés, azt egy külső megfigyelő, a portai francia követ véleménye is sejteti: szerinte a török vezetők közül Ibrahim volt az egyetlen, akire egy nagyobb sereget rá lehetett bízni.
Pedig a siker és a bukás az ősz pasa életének korábbi szakaszaiban is sűrűn váltotta egymást. Az anatóliai Divrik nevű kisvárosban látta meg a napvilágot, valamikor az előző század végén (halálakor állítólag 90 éves volt). Családjáról, gyermekkoráról és neveltetéséről – sok más pályatársához hasonlóan – semmit sem tudunk; először Szejjid Musztafa pasa szolgálatában tűnik fel, aki két ízben a defterdár (kincstárnok), egyszer pedig (1648-ban) a janicsárok agája tisztet nyerte el. 1657-ben Ibrahim már nagy méltóságként lép elénk: ettől kezdve 4 éven át ő töltötte be a fődefterdári tisztet. Ebben az időszakban, a Köprülü-korszak kemény éveiben tett szert Sátán melléknevére, ami valószínűleg kicsapongó életmódja és furfanggal párosult könyörtelensége folytán ragadt rá. Köprülü Mehmed oldalán részt vett az erdélyi – vagy ahogy ők mondták, a jenői – hadjáratban (1658), majd 1661-ben a defterdárságról leköszönve Egyiptom kormányzását kapta feladatul. Három év múltán azonban elbocsátották, mert hiányosan küldte meg a tartomány bevételeit. Mivel Egyiptom a birodalom kincsestárának számított – ebből tartották el pl. a magyarországi katonaságot –, Sejtán Ibrahim nem úszhatta meg könnyen a dolgot: 7 hónapra, míg ki nem fizette 28 millió akcse adósságát, az isztambuli szultáni palota középső kapujának börtöne lett a lakóhelye.
Ezután viszont megbocsátottak neki, és a kelet-anatóliai Diarbekir beglerbégjévé nevezték ki. Itt jól végezhette dolgát, mert 1672-ben megemelt jövedelemmel a „kupola vezírei közé emelték, azaz a birodalmi tanács tagja lett. Ebben az évben a Porta – a lengyel–tatár–kozák viszálykodásba beavatkozva – háborút indított Lengyelország ellen. IV. Mehmed szultán személyesen vezette hadait. Kilencéves fiát, Musztafát, és háremét – Sejtán Ibrahim védelmére bízva a dobrudzsai Babadagiban hagyta. A sikerrel megvívott hadjáratból visszatérve az uralkodó Kandia (Kréta) tartományát ajándékozta Ibrahimnak, és amikor 1675 végén meghalt a még javában zajló lengyelországi háború vezére, helyére – a damaszkuszi vilájettel – Sejtán Ibrahimot jelölte ki főparancsnoknak. 1677-ben a nikápolyi szandzsákkal kiegészített özüi tartomány kormányzójaként és fővezérként azt a feladatot kapta, hogy az oroszokhoz átpártolt zaporozseci kozákok fő erősségét, Csehrint vegye be. Ibrahim ostrom alá vette a várat, de az erős felmentő csapatok közeledésének hírére kénytelen volt visszavonulni. A balsiker nyomán a tatár kánnal együtt őt is menesztették, sőt Isztambulba érkezve börtönbe vetették.
De Ibrahim pasának ez a második elzáratása is jól végződött. Ötvenhárom napos raboskodás után nemcsak kiengedték, hanem a krétai kormányzóságot is újfent elnyerte. Ezután nyugalmasabb idők, kevésbé látványos megbízatások következtek, amiket csak az időnkénti költözködések tettek változatossá; a magasabb rangú tisztségviselők jól megszokott rend szerint nem ültek sokáig egy helyen. Így Ibrahim pasa is a krétait előbb a moreai, azt 56meg az erzerumi tartományra cserélte föl. Itt érte a nagy európai háború kitörése. 1684-ben diarbekiri beglerbégként kivezényelték a magyarországi frontra.
Ibrahim pasa hosszú pályája ebben az évben ért csúcsára. Amikor világossá vált, hogy a keresztények célja Buda elfoglalása, az udvar a védelem megerősítésére Kara Mehmed budai beglerbég mellé Sejtán Ibrahimot Buda védőjévé (muhafiz) nevezte ki, aki az alája rendelt sereggel – miután részt vett az ostromot megelőző csatározásokban – sikeresen be is vonult a várba. Csaknem egy hónapja folyt az öldöklő küzdelem, amikor hirtelen minden felelősség az ő nyakába szakadt; bombától találva elesett a vár parancsnoka, s a fővezér az irányítást az „erős akaratú, vakmerő és bölcs” pasára bízta. Ibrahim fényesen megfelelt a bizalomnak. Nemcsak katonai szakértelmével tűnt ki, de személyes példaadással, a jutalom ügyes osztogatásával az őrségben is tartotta a lelket. Valóban nehéz eltúlozni érdemeit a győzelem kivívásában.
Ibrahim ezzel olyan szolgálatot tett a „vallásnak és a dinasztiának”, amit minden pályatársa szívesen tudott volna magáénak. Dicséretétől volt hangos a birodalom, múltbeli hibáiról és visszaéléseiről senki nem beszélt. Az önkény világának logikája azonban úgy kívánta, hogy ez a helyzet se maradjon tartós; elég volt egy vagy két újabb hiba, s az eddig lapuló irigyek buzgalmából minden semmivé válhatott.
A magaslatot az „Angyallá” változott Ibrahim pasa életében is hamar követte a mélység. 1685-ben egymás után érték a kudarcok: augusztus 16-án Nyergesújfalunál súlyos vereséget szenvedett Lotharingiai Károlytól, rá három napra kapitulált Érsekújvár, s közben a császári csapatok felégették az eszéki híd felét, a várossal együtt. A balsikereket a katona politikával próbálta ellensúlyozni, de ebben még többet hibázott. Békeajánlatait Bécsben inkább gyengesége jelének értékelték, „legjelesebb” politikai lépése, Thököly Imre elfogatása pedig egyenesen baklövésnek bizonyult.
Ahogy a helyzet rosszabbodott, úgy lettek egyre hangosabbak Ibrahim ellenségei a szultáni udvarban. Kara Ibrahim nagyvezír, aki intrikusnak kiválóbb volt, mint hadvezérnek – elődjét, a Bécsnél vesztes Kara Musztafát is ő juttatta hóhérkézre –, kezdettől irigyelte Melek Ibrahim sikereit, s eltávolításához – a régi recept szerint – szövetségesek után nézett. Tervéhez kitűnő támogatóra lelt Juszuf háremaga, de még inkább Szulejmán pasa kajmakám személyében, aki viszont – a szultán titkos ígéretének birtokában – a nagyvezírségre tört. A „koalíció” kezdeményezésére 1685 novemberében a szultán magánkamarájának pavilonjában tanácskozásra gyűltek össze a legfőbb vezetők, s Szulejmán pasa javaslatára szultáni parancsot szerkesztettek Ibrahim pasa kivégzéséről.
Amint a nagyvezír ellenfele fejét kézhez kapta, ezüst tálcán a szultánhoz vitette. Az uralkodó, mivel közben erősen megbánta az elhamarkodott lépést, gyorsan visszaküldte és ezt üzente neki: „Szégyelld magad, és megnyugodhatsz; gyönyörködj a műben, amit létrehoztál!”
A bukott hős földi maradványát egyébként Redzseb mester hozta meg Edirnébe, aki utóbb eskü alatt a következő történetet mesélte el a krónikásnak: amikor a levágott fővel Nišbe ért, az rettenetes szagot kezdett árasztani; hívott hát egy szűcsöt, hogy készítse ki. Ám amikor az kiemelte a dobozból, fény áradt szét és látta, amint a pasa az égbe emelkedik. A derék mester olyan izgalomba jött, hogy sírógörcsöt kapott és a földre zuhant.
A legenda tehát hamar kezdte körbefonni a budai hős alakját, s így nem lehet csodálkozni, ha a kortársak közül sokan úgy hitték: Ibrahim pasa hiánya vezetett az 1686. évi „tragédiához”. Ma már úgy látjuk, az erőviszonyokon az ő jelenléte sem változtatott volna sokat, legfeljebb szakértelme megnyújtotta volna valamelyest az ostromot, növelte volna a pusztulást és az áldozatok számát. Sorsa azonban jól példázza, hogy az elbizonytalanodó önkényuralom veszélyhelyzetben éppen azokat pusztítja el először, akik leginkább hasznára lehetnének.
