Amit ember ki nem talál, egy méh kitalálja
Amit ember ki nem talál, egy méh kitalálja
Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe – előbb körüldongta az égő gyertyákat, a gyászfüzéreket: aztán rászállt a halottkép arcára.
Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.
Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s amint odaborult a holt alak fölé, hogy annak az arcát megcsókolja, a háborgatott méh hirtelen megszúrta a fullánkjával az ajkát.
Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult: apácák aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva húzta magát a kőpillér mellé: azt hivé, a bosszúálló halott tűzcsókja bünteté meg szerelmesét; azért, amit az ő szíve gondolt.
Az apátúr sietteté az apácákat, hogy vigyék le a koporsót a holt alakkal a nyílt sírboltba.
Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.
Akik e zárda sírboltjában nyugosznak, azoknak nincs már családjuk.
A bezáró sírkőre csak az a név van felfestve: „Mária”.
És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán temetve.
Meghalt a világnak, meghalt a férjének: lelkét még élve átadta az égnek. Nem szenvedett már; nem volt kívánsága, se félelme, se reménye: meg volt halva.
Azt sem mondták meg neki soha, hogy egymásé lettek Lebée László és Anna? Ő mindennap imádkozott értük, hogy legyenek boldogok.
Talán azok is lettek? Hitvesül vették egymást. Engedett nekik Isten időt, hogy az életnek örüljenek.
De Annának, valahányszor Lebée László csókja érinté az ajkát, a halott csók visszasajgó emléke mindannyiszor a szívéig lövellt; jeget támasztva ott, ahol lángnak kellene gyulladni.
Idáig jegyzé fel a krónikástörténet e csodálatos asszonynak a sorsát. Mesének képtelenség volna ez! Ha költemény volna, nevetnénk fölötte; de azt tudva, hogy ez igaz történet volt: nagyot gondolkozhatunk utána – mekkora világ fér el egy asszonyi szívben.
Nagy idők jöttek nemsokára, amik sok embert meggyógyítottak örökre.
Várkastély és zárda, a Lebée család neve és címere: boldogok és boldogtalanok, mind együtt enyésztek el.
Jött a mongol!
