Az utolsó kísértet
Az utolsó kísértet
Ámde a nehéz kísértet most következett el Lebée Lászlóra. Mögötte csendesen megnyílt a kápolnaajtó, s lassú selyemsuhogással bejött rajta egy hölgyalak. Lebée László csak akkor vette őt észre, amidőn a homlokát felemelte a koporsó széléről, s ott látta őt maga mellett állni.
Anna volt az, Henning Brüniszkáld özvegye.
Gyászruhájával, halvány arcával százszor szebb, mint valaha volt; hosszú haja hullámosan omlik végig a termetén. S ez a termet oly délceg, oly gyönyörre hívogató volt.
Lebée László szívében egyszerre kigyulladt a régi láng, s testét-lelkét egy pillanat alatt magának foglalta.
Ez imádott bálvány megjelenésére mind megelevenültek szerelmes álmainak csáb kísértetei. Szíve fellázadt valamennyi nehéz fogadása ellen, s ki akart törni rávert bilincséből. Feledé, hogy hol van? A templom falain levő képek táncolni kezdettek körülötte, s szédületes karéjban keringtek körül, a gyászzsolozsma hangja tomboló kacajjá változott; maga az előtte fekvő halottkép is azt mondá: „Szabad már! Tied már a világ! Minden örömeivel! Hisz halott vagyok már!”
Lebée László arcán egymással küzdött a démoni vágynak őrült nevetése s a szent fogadalom tiltó iszonyata, hogy vonagló arca arcvonásaira borzalom volt nézni.
S jaj lett volna neki, ha az a nevető öröm vesz erőt az arcán; ha csak egy üdvözlő sóhajtással is, ha csak ennyit is suttog az élő asszonyhoz: „Hozott Isten ide! Nőm ravatalához!”; vagy hogyha az előretaszító lángoktól oda hagyja magát hozzá röpíttetni, hogy átkarolja, hogy megcsókolja, mikor már a halott nem tilthatja többé.
Jaj lett volna neki, mert akkor az egyháznagy pásztorbotjával űzte volna őt ki a templomból: „Fuss innen! És légy elkárhozott, a földön és a másvilágon. Ez nem a te halottad. Feleséged él még! Jaj a kétszer elesettnek!”
Megőrzé őt az elbukástól jó szelleme.
Henning Brüniszkáld özvegye mint egy márványszobor tekinte le reá, s gyászfátyolába burkolt kezét félig felemelve, feléje terjeszté. Ez a tiltó mozdulat térdre roskasztá Lászlót. Szíve elcsendesült.
Kísérő rémei visszatapadnak újra a falakhoz. Észrevette hol van? Hogy ez Isten temploma. Emez meg ravatal. Tisztesség itt lenni. – De egy ördög mégis ott maradt vele: a tettetés démona. Az ott ült az arcán: abban a sóvárgó kifejezésben, azokban a lopva felnéző pillantásokban, amik elárulják a rosszul rejtett gerjedelmet.
Hiszen itt nem illik. Mostan még nem szabad. De már egy perc múlva, egy küszöbbel odább: tán a sírboltajtóban, ahol sötét van, nem látja senki: ott már szabad a csók!
Ezt a tekintetet elérté Anna. Ő látta azt már. Ő futott előle.
