JUDIT TÖRTÉNETE
JUDIT TÖRTÉNETE
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Judith könyve 13.10
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Judith könyve 13.12
Nabukodonozor az asszírok felett uralkodott Ninive városában. A perzsák királya Arpaksád volt, és székvárosát, Ekbatanát hetven könyök magas és ötven könyök széles bástyákkal építtette körül.
Uralmának tizenkettedik esztendejében Nabukodonozor háborúra készült Arpaksád ellen. Követeket küldött Kilikia, Libanon, Damaszkusz, Júda, Szamária és Egyiptom népeihez, és megparancsolta, hogy állítsanak hadakat az ő serege számára. Ezek az országok azonban megvetették az asszír király üzenetét, és követeit üres kézzel bocsátották el. Nagy haragra lobbant Nabukodonozor, és megesküdött trónjára, hogy bosszút áll az engedetlen országokon, lakóikat kardélre hányja.
Öt esztendő múlva Arpaksád ellen vonult hadaival, és csatában legyőzte őt. Elfoglalta és feldúlta városát, a királyt magát pedig elfogta, és átverte karddal. Akkor csapataival visszatért, mindama sokasággal, amely hozzászegődött, és százhúsz napos tivornyával ünnepelték a győzelmet.
Nem egészen egy esztendő után Nabukodonozor összehívta udvarának főembereit, és így szólt hozzájuk:
– Nagy háborúnk előtt megesküdtem trónomra, hogy kardélre hányatom Libanon, Damaszkusz, Szamária, Júda és Egyiptom lakóit. Eljött az idő, hogy végbevigyem ezt.
– Tegyen a király tetszése szerint – felelték tanácsosai.
Akkor Nabukodonozor magához rendelte Holoferneszt, seregeinek vezérét, aki trónjához legközelebb állt, és megparancsolta neki, hogy állítsa hadba minden fegyverforgató emberét, és vonuljon fel az engedetlen országok meg azok városai ellen.
– Indulj hát, és foglald el országaikat! – mondta neki. – Akik engednek, és megadják magukat, azokat őrizzed meg bosszúm napjáig, de az engedetleneket irtsad, foszd ki, és minden házukat rombold el. Halottaik töltsék meg a völgyeket, és vérüktől áradjanak ki a folyók!
Holofernesz pedig úgy tett, ahogy ura parancsolta. Fegyverbe állított százhúszezer gyalogost és tizenkétezer lovas íjászt, és megindult a sereggel az engedetlen országokba. Katonái úgy ellepték a vidéket, amerre mentek, mint a sáskák a sivatag homokját. Sorra eltiporta Kilikiát, Libanont, Damaszkuszt, ahol aratásidőn felgyújtotta a földeket, és a nyájakat is leölette, a városokat feldúlta és mindenkit kardélre hányatott. Szidóntól és Tirusztól Asdódig és Askalonig rémület lett úrrá a parti népeken. Követeket küldtek Holoferneszhez ily üzenettel:
„Nabukodonozornak, a nagy királynak szolgái vagyunk, mindenünkkel rendelkezz, amink van! Jöjj, és bánj velünk úgy, ahogy jónak látod!”
Holofernesz levonult a partvidékre, a városokat elfoglalta, férfiait besorolta segédcsapataiba, s helyőrséget hagyott erődeikben. Sok helyütt virágfüzérekkel, dobszóra táncot lejtve járultak eléje, de ő minden szentélyt lerombolt, és kivágta a szent ligeteket. Nabukodonozor ugyanis meghagyta neki, hogy a föld minden istenét zúzza össze, mert minden nemzet csak neki szolgálhat, és hozzá könyöröghet mint istenéhez.
Így érkezett az Ezdrelon síkjára Dótán közelébe, ahol Geba és Bét-Seán között tábort ütött, és egy hónapig ott maradt, hogy a seregnek élelmet szerezzen.
Amint híre ment a zsidók között, hogy Holofernesz mit tett a nemzetekkel, hogy mindenütt szentélyeikre tört, nagy félelem támadt szívükben az Úr templomáért. Nem oly régen tértek még meg a fogságból, a szent edények, az oltár és a meggyalázott templom megtisztítására még mindnyájan jól emlékeztek. Joákim, aki Jeruzsálem főpapja volt abban az időben, hírvivőket küldött szét egész Szamáriába, hogy szállják meg a hegyek csúcsait és a hágókat. Különösen a Dótán közelében fekvő Betulia lakóinak hagyta meg, hogy őrizzék a hágót, amelyen át dél felé vezet az út, mert ott olyan keskeny a hegyi átjáró, hogy egyszerre csak két harcos fér át rajta, így ott könnyű feltartóztatni az ellenséget.
Azt is meghagyta Joákim, hogy férfi és nő, zsidó és idegen, szabad és rabszolga az asszonyokkal és gyermekekkel egyetemben szőrzsákot övezzen csípőjére, s fejére hamut szórva boruljon le az Úr előtt. Így gyűltek a szentély elé, ahol az oltárt is szőrzsákkal takarták le. Napokon át böjtöltek, és úgy könyörögtek az Úrhoz nagy szorongattatásukban.
Holofernesznek hírül vitték kémei, hogy Izrael elzárta a hágókat, megerősítette a hegytetőket, s még a síkságon is akadályokat épített a sereg útjába. A vezér haragjában összehívta Moáb és Ammon főembereit meg a partvidék szatrapáit, és így szólt hozzájuk:
– Hallani akarom, miféle nép ez, amely a hegyvidéken lakik! Mekkora a serege, miben rejlik az ereje? És miért, hogy a partvidék minden népei közül egyedül ők nem járultak hódolni elébem?
Felállt akkor a tanácsban Ákhior, Ammon fiainak vezére, ily szavakkal:
– Hallgasd meg, uram, e népnek történetét, amely a hegyvidéket lakja, és hidd el, hogy szolgádnak száját nem hagyja el hazugság!
És elmondta rendre Izrael történetét Ábrahámtól és a pátriárkáktól az egyiptomi rabságon, Mózesen és a szabaduláson meg a honfoglaláson át mind a királyok idejéig, majd a folyamközi fogságig.
– Láthatod mindebből, uram – folytatta –, hogy erős isten irányítja sorsukat. Ha hűtlenné lesznek hozzá, ha elmerülnek a bűnben, ez az isten ellenségeik kezére adja őket, s azon időkben gyerekjáték győzelmet venni rajtuk. Ám olyankor, ha híven imádják, és megtérnek hozzá, ő melléjük áll, és akkor senki nem vehet erőt rajtuk. Legutóbb is kimentette őket fogságukból, és megengedte, hogy benépesítsék pusztává lett országukat, és Jeruzsálemben a meggyalázott templomot újra felszenteljék. Ezért én azt mondom neked, uram, hogy ha a zsidók népe azóta elfordult az Úrtól, akkor könnyű dolgod lesz ellenük, mert istenük maga fogja romlásukat okozni. Ha azonban e nép kitart az ő Ura mellett, és nincsen gonoszság benne, akkor gondold meg kétszer is, mielőtt rájuk törnél, mert istenük megoltalmazza őket, és mi gúny és nevetség tárgya leszünk az egész földön.
Moáb emberei és a partvidék küldöttei azonban felzúdultak, szidalmazták és gúnyolták Ákhiort, többen kezet is vetettek rá, és így kiáltoztak:
– Mi nem félünk Izraeltől, mert nincs ereje igazi ütközetre! Vonuljunk csak fel, vezér, s meglásd, sereged egy falásra elemészti őket!
Ahogy a lárma elült, Holofernesz így szólt Ákhiorhoz:
– Ki vagy te, hogy itt prófétálni mersz köztünk, és ennek a nyomorult népnek az istenével ijesztgetsz? Ki isten Nabukodonozoron kívül? Hol volna isten, aki megoltalmazhatná őket, ha serege felvonul ellenük? Hegyeik meg fognak részegedni vérüktől, és síkjaik borítva lesznek halottaikkal! Te pedig nem látod többé színemet, mert szolgáim elvisznek, és átadnak a legközelebbi erődített városuknak. Maradj csak azok között, akiknek itt esztelenül szószólója lettél, s ha majd bosszút állok rajtuk, te is ott pusztulhatsz velük, és részese leszel romlásuknak!
Azzal parancsot adott szolgáinak, hogy vigyék Ákhiort Betulia falaihoz, és adják Izrael fiainak kezére. Azok el is vitték a tábor melletti síkságról a hegyek közé. Amikor Betulia falainak közelébe, a források mellé értek, a város védői fegyvert ragadtak, és a kapun kivonulva, parittyaköveket és nyilakat zúdítottak a közeledőkre. Azok meglapultak a sziklák menedékében, Ákhiort megkötözve ott hagyták, és futva menekültek vissza a táborba.
Izrael fiai lejöttek Ákhiorhoz, feloldozták kötelékeitől, és a városba vitték. Ott Uziás, a város feje összehívta a vének tanácsát és a város minden lakóját, még az asszonyokat és gyerekeket is, és mindnyájuk előtt megkérdezte Ákhiort, miért tették ki megkötözve a vár tövébe. Amaz elbeszélte mindazt, ami elhangzott az asszírok vezérének haditanácsában, és azt is, amit ő mondott el Izrael népéről, valamint a fennhéjázó szavakat is, amelyekkel Holofernesz Izrael házát és Istenét gyalázta. Ezt hallván, leborult a nép, hogy az Úr segítségéért könyörögjön. Ákhiort pedig vigasztalták, és dicsérő szókkal illették; Uziás a házába fogadta, s vacsorát adatott neki és a város véneinek. Azután egész éjszaka könyörögtek az Úrhoz.
Másnap Holofernesz kiadta a menetparancsot egész hadának, és felvonultak Betulia ellen. Amikor Izrael fiai megpillantották a végeláthatatlan sereget a völgyben, szívüket félelem töltötte el, és azt mondogatták:
– Ezek az egész földet le fogják tarolni! Még a hegyeink sem lesznek képesek terhüket megtartani!
Holofernesz ezután lovascsapataival is elvonult a falak tövén, hogy még nagyobb riadalmat keltsen a vár védőiben, majd rendelkezett, hogy állítsanak tábort. Moáb vezérei eléje járultak, és így szóltak:
– Hallgassa meg urunk tanácsunkat! Izrael népe nem a fegyverei erejében bízik, hanem inkább abban, hogy hegyeik magasak és meredekek. Seregednek semmiképp sem állhatnak ellent, de sok katonádba kerülhet, mire legyűröd őket. Ám egy csepp vér sem fog hullani, ha megszállod a vár tövében lévő forrásaikat, amelyekből vizüket merítik. Így előbb-utóbb elfogy a vizük, és a szomjúság asszonyaikkal meg gyermekeikkel egyetemben leteríti őket, mielőtt kardot emelnél ellenük. Mi megszálljuk a környező hegyeket és hágókat, hogy arra se menekülhessen senki a városból.
Tetszett ez a tanács a vezérnek, és aszerint cselekedett. Seregei áthatolhatatlan gyűrűbe fogták a várat, és onnan senki el nem távozhatott. Harmincnégy napon át nem esett egy csöpp eső sem, a városban minden víz elfogyott, a ciszternák is kiürültek. Mindenki elepedt a szomjúságtól, sokan összeestek az utcán, és mozdulni sem volt erejük. Akkor a védők, az ifjak meg az asszonyok mind egybegyűltek Uziás meg a város vénei előtt, és így kiáltoztak:
– Ítéljen köztetek és köztünk az Úr! Mert nagy bajt idéztetek ránk, amidőn nem adtátok a várat békével az asszír vezér kezébe! Lám, az Úr úgyis romlásunkat határozta el, nem ad esőt, hogy a haláltól megmentene minket! Hívjátok hát most Holoferneszt, és adjátok meg a várost kényére és kedvére! Akkor felprédálja mindenünket, és rabszolgái leszünk, de még az is jobb, mint látni saját szemünkkel, hogy halnak szomjan asszonyaink és kicsinyeink!
És fennszóval jajongott az egész gyülekezet. Uziás akkor így szólt hozzájuk:
– Bátorság, testvéreim! Tartsatok ki még öt napig! Addig esőt ád az Úr, aki már annyiszor megmentette az ő népét. Ha pedig mégsem ád esőt, akkor tudjuk, hogy vétkeinkért és atyáink vétkeiért büntetni akar. Íme, mi megesküszünk reá, hogy akkor kívánságtok szerint fogunk cselekedni. Most pedig menjetek házatokba, a védők pedig őrhelyükre, és mindenki könyörögjön az Úr irgalmáért!
Élt akkoriban a városban egy Judit nevű fiatal, szép és gazdag özvegyasszony. Három esztendeje, amióta férje, Manassze meghalt, életét egészen az Úrnak szentelte. Házának tetején lakott egy kis szobában, szőrzsákot viselt csípőjén, és tetszetős termetét dísztelen özvegyi ruhába rejtette. Mindennap böjtöt tartott, kivéve a szombatot és az örömünnepeket. Az egész város tisztelte őt, mert istenfélő volt, és szavaiban bölcsesség nyilvánult meg.
Amidőn Judit meghallotta, milyen ígéretet tettek a város elöljárói a zúgolódóknak, magához kérette őket, és így szólt hozzájuk:
– Vétkes és balga módon beszéltetek ma a nép előtt! Ugyan kik vagytok, hogy határnapot szabtok az Úrnak, és próbára teszitek a Mindenhatót? Ki tudjátok tán fürkészni az Úr szándékait? Ne ingereljétek haragra őt, testvéreim! Mert ha nem akar is segíteni rajtunk eme öt nap alatt, talál rá módot máskor, vagy épp ellenségeink szeme láttára semmisít meg minket, ha az a szándéka. Mert nem olyan az Isten, mint az ember, akit meg lehet fenyegetni, meg lehet ingatni vagy vesztegetni! És arra gondoltatok-e, hogy ha várunkat az ellenség kezére adjuk, akkor megnyílik útjuk Jeruzsálembe és egész Júdába? Megszentségtelenítik templomunkat, legyilkolják testvéreinket és nővéreinket, fogságba hurcolják a megmaradtakat, és az Úr öröksége újra néptelenné válik! Mindez a mi fejünkre szállna, és megvetéssel néznének ránk még rabtartóink is! Nem, testvéreim, életünk árán sem engedhetünk! Adjunk hálát az Úrnak, hogy próbára tesz minket, mint atyáinkat hajdanán!
– Nem ma tapasztaljuk először bölcsességedet – felelte neki Uziás –, és aligha vethetünk bármit is szavaid igazsága ellen. De lásd, minket most már köt az eskünk. Te azonban Istennek tetsző életet élsz, könyörögj hát hozzá, hogy küldjön záport egéből, töltse meg ciszternáinkat, hogy meg ne haljunk!
– Hallgassatok rám, testvérek! – mondta nekik Judit. – Olyan tettet fogok végbevinni, amelynek emlékezete nemzedékről nemzedékre száll majd Izrael fiai között, és amellyel megsegíti az Úr az ő népét, mielőtt letelne a kitűzött idő. Ne kérdezzétek, hogy mire készülök, csak legyetek este a kapunál, mert én és a szolgálóm elhagyjuk a várat.
Amikor a város vénei áldó szavakkal elvonultak, Judit leborult, és hő imával kérte az Urat, hogy segítse meg vállalkozásában. Ezután lejött házába, levetette özvegyi ruháját és vezeklőköntösét, hogy megmosakodjék, és egész testét bekenje illatos kenetekkel. Felöltötte az öröm öltözetét, amelyet még férje életében viselt, haját elrendezte, s magára aggatta fülönfüggőit, aranyláncait és karpereceit. Szolgálójának átadott egy tömlő bort, egy korsó olajat s egy tarisznyányi árpakenyeret meg szárított gyümölcsöt, hogy hozza utána, és elindultak a várkapuhoz. A vének már ott várták, és elámultak a szépségén, amikor meglátták.
– Atyáink Istene kísérjen, és engedje végbevinned, amit elterveztél! – mondták neki búcsúzóul, és szóltak az őröknek, hogy nyissák meg neki a kaput. A város népe a várfalakról nézett utána, amíg alakját el nem nyelte az éjszaka sötétsége.
Amint Judit a völgybe ért szolgálólányával, megállították az asszír előőrsök, és faggatni kezdték:
– Ki vagy? Honnan jössz? Hová tartasz?
– Héber asszony vagyok – felelte Judit –, és Betuliából menekültem, mert tudom, hogy sorsa meg van pecsételve. Vezéretekhez, Holoferneszhez készülök, mert meg tudom mutatni neki, merre kell vonulnia, hogy az egész hegyvidék a kezére kerüljön.
– Bölcsen tetted, hogy otthagytad a várost, másképp te is a többiekkel együtt pusztultál volna – mondta neki az előőrs parancsnoka. – Adok melléd embereket, akik a vezérhez kísérnek. Előtte is mondd el mindezt, meg amit még elmondani szándékozol, és meglásd, kegyelmes lesz hozzád!
Juditot és szolgálóját száz katona kísérte végig a táboron a vezér sátráig. Amerre mentek, a vitézek megbámulták az asszony szépségét, és azt mondták egymásnak: – Nem lehet megvetésre méltó nép, amelynek ilyen asszonyai vannak!
Holofernesz kerevetén feküdt sátrának arannyal és ékkövekkel díszes bíbor függönye mögött. Midőn bejelentették neki a zsidó asszony érkezését, kijött sátra előterébe. Az ezüstlámpások fényében, amelyeket szolgái tartottak eléje, szemügyre vette Juditot, és szeme elkáprázott a szépségétől. Judit leborult előtte, de a vezér intésére szolgái felemelték a földről, ő pedig így szólt hozzá:
– Ne félj, asszony, s ne remegjen szíved, mert ha jó szándékkal jöttél, kegyelmet találsz előttünk!
– Kegyes vagy, uram, hogy szolgálódat szólni engeded színed előtt – felelte Judit, és hódolatteli tekintettel nézett a vezérre. – Dicsőség legyen a nagy Nabukodonozornak, aki elküldött téged, hogy az egész földet a helyes útra vezéreld! Sokat hallottunk, uram, a te bölcsességedről és bámulatos hadvezéri képességeidről, amelyeknek köszönhető, hogy a király trónjának legfelső lépcsején állsz. Figyelmezz, kérlek, szavaimra, amelyeket most mondandó vagyok, és akkor Isten szerencsét ad hadi vállalkozásodhoz!
– Beszélj bátran, asszony! – biztatta Holofernesz.
– Hallottuk a városban, uram, az ammonita Ákhiortól, miként fogadtad szavait, amelyeket felőlünk mondott haditanácsodban. Óvjon az ég tőle, hogy megvesd az ő véleményét, mert valóban úgy van, hogy az Úr erős karral védi a zsidókat, amíg hűek hozzá, ám ha elfordulnak tőle, és semmibe veszik törvényeit, akkor kiszolgáltatja őket ellenségeiknek. Most pedig, íme, az történt Betuliában, hogy nagy az éhínség, és a nép arra készül, hogy kezet vessen az Úrnak szentelt állatokra, a papoknak járó gabonára és ételáldozati adományokra, holott Istenük törvénye ezt szigorúan tiltja nekik. Már el is küldtek néhány embert Jeruzsálembe a főpapjukhoz, hogy erre engedélyt kérjenek tőle. Ha az engedély megérkezik, ami öt nap múlva várható, és ők megteszik azt, ami utálatos Istenük szemében, akkor kezedbe kerülnek azon a napon. Ezért menekültem el a városból, uram, mert tudom, hogy az Úr elfordul tőle, és a te fegyvereidet segíti. Szolgálód ugyanis istenfélő asszony, és éjjel-nappal az Ő imádatának él. Tudom ezért, hogy ha Isten a te pártodra áll, akkor nekem is melletted a helyem. Éjjelente kimegyek a vár tövébe, a forráshoz, hogy hitem előírása szerint tisztálkodjam, s ott az én Uram tudtomra adja, hogy mikor vonja el kezét a város fölül. Akkor én ezt tudatom veled, hogy egész seregeddel vonulj ostromra, mert többé nem tudják karjukat sem emelni ellened. S ha győztél, átvezetlek egész Júdán mind Jeruzsálemig, és még a kutya sem fog csaholni rád. Mindezt megsúgta nekem a prófétai ihlet, mert Istenemtől a jóslás adományát kaptam.
Ez a beszéd módfelett tetszett Holofernesznek.
– Szép vagy és okos – mondta –, és ha végbeviszed, amiről beszéltél, akkor a te istened az én istenem lesz, és Nabukodonozor palotájában lészen a lakhelyed. Megparancsolom, hogy a közelemben állítsanak fel neked pompás sátrat, és asztalomról vigyék eléd a legjobb falatokat és a legjobb borokat.
– Nem akarok tilalmasat enni, uram – felelte Judit –, hogy el ne játsszam Istenem jóindulatát. Engedd meg szolgálódnak, hogy azt egye, amit magával hozott!
– De mi történik, ha elfogy, amit hoztál? – kérdezte a vezér.
– Amint igaz, hogy élsz, uram – felelte az asszony –, mielőtt a magammal hozott eledel elfogyna, véghezviszi általam az Úr, ami terveiben van. Hanem arra adj parancsot, ha ezt kérheti szolgálód, hogy őreid éjjelente engedjenek ki a táborból, midőn tisztálkodni és imádkozni megyek.
A vezér kiadta a parancsokat, ahogy Judit kívánta, és nyugovóra tért. Attól fogva az asszony és a szolgálója minden éjszaka éjfél után elhagyta a tábort, s hajnal előtt tértek vissza. Járásukat-kelésüket megszokták az őrök és katonák, s hamarosan már nem vetettek ügyet rájuk, hacsak nem azért, hogy Judit szépségét megcsodálják.
A negyedik nap estéjén Holofernesz nagy lakomát szerzett sátorában, de csak a serege legfőbb vezéreit hívta meg rá. Magához intette Bagoászt, a herélt szolgát, aki mindenére ügyelt, és így szólt hozzá:
– Menj, és beszéld rá a héber asszonyt, hogy lakomázzék velünk! Szégyen volna rám, ha elengednék egy ilyen szép nőszemélyt, mielőtt vele hálnék!
Bagoász elment, és átadta ura meghívását Juditnak, az pedig így felelt:
– Mi vagyok én, hogy ellentmondjak uramnak? Azt teszem, amit ő kíván, és ez nekem is nagy örömömre lesz.
Aznap este felöltötte minden ékét, testét beillatosította, és úgy ment a vezér sátrába. Szolgálója előtte lépett be, s úrnője szőnyegét leterítette Holoferneszével szemben. Judit követte őt, s amint a sátorba lépett, mélyen meghajolt. Holofernesz rápillantott, és hétszerte igézőbbnek látta, mint amikor először vezették elébe. Szíve feldobogott, és heves vágy tört rá, hogy megölelje, és kedvét töltse vele.
– Jöjj, leányom, egyél és igyál velünk! – mondta, és hellyel kínálta őt maga mellett.
– Szívesen iszom, uram – felelte Judit –, mert amióta élek, sosem ért ilyen öröm és tisztesség.
A vezér nem tudott betelni az asszony látásával, s megrészegült szavaitól, de még inkább a töméntelen bortól, amit nagy kedvében az este megivott.
Későre járt, a meghívottak sorra búcsút vettek, s aki maga nem ment, azt Bagoász tessékelte ki hamarosan, majd bezárta a sátrat.
Judit egyedül maradt a vezérrel, aki a részegségtől álomba hullva hevert az ágyán. Judit az ágymennyezet oszlopához lépett, megragadta a vezér kardját, és így fohászkodott fel szívében:
– Adj erőt, Uram, szolgálód karjának, hogy végbevihessem, amit elterveltem, megmenteni örökségedet s felmagasztalni Jeruzsálemet a mai napon!
Felemelte a kardot, teljes erejéből kétszer is lesújtott, és levágta Izrael ellenségének a fejét.
A tetemet az ágy függönyébe takarta, majd halkan szólította szolgálóját, aki utasítása szerint a sátor előtt várt rá. A levágott fejet beletették a szolgáló tarisznyájába, s megindultak Betulia felé. A katonák és az őrök, mint más éjszakákon is, utat engedtek nekik.
Megmászván a meredek lejtőt, Judit megállt a város kapujában, és így kiáltott: – Nyissatok ki, mert íme az Úr megmutatta erejét Izraelben!
Hangját meghallván, a város védői és a nép apraja-nagyja a kapuhoz tódult. Sebtiben tüzet gyújtottak, s amint kitárult a kapu, Judit eléjük lépett, s felmutatta a levágott fejet.
– Dicsőítsétek Istent, mert nem fordította el irgalmát Izrael házától – kiáltotta –, és kezem által szabadulást szerzett neki! Szavaimmal és tekintetemmel rászedtem ezt a férfit, s ő vágyra gyúlt értem, vesztére. Az Úr azonban nem engedte, hogy beszennyezzen, meghalt, mielőtt illethetett volna.
Ákhior is előjött Uziás házából, hogy meghallja Judit útjának történetét, és lássa, mint járt az, aki Izraelt és istenét gyalázta a vezérek és a csapatok előtt.
– Légy áldott Izrael sátraiban, asszony – mondotta Ákhior –, és neved hallatán remegjenek ellenségei!
És ezután Ákhior körülmetéltette előbőrét, s Izrael közösségének tagja lett.
Másnap hajnalban Holofernesz fejét kitűzték a legmagasabb bástya fokára. Judit tanácsára a város védői fegyvert ragadtak, és a lejtőn megindultak az asszír tábor felé. Láttukra az előőrsök hírvivőket küldtek a sereg vezéreihez, és tudatták őket a dologról. A vezérek mind Holofernesz sátra elé gyűltek, s így szóltak Bagoászhoz:
– Keltsd föl urunkat, mert azok az arcátlanok kitörtek a várból, és előőrseinkig merészkedtek! Itt az ideje, hogy támadásra induljunk ellenük!
Bagoász belépett a sátor előterébe, és tapsolt, mert azt hitte, hogy ura a kárpit mögött alszik a zsidó asszonnyal. De senki sem válaszolt, így hát belépett a hálóba, és ott találta a vezér fejetlen testét. Feljajdult, megszaggatta ruháit, és kirohanva ezt kiáltotta:
– Hűtlen szolgák, egyetlen asszony a héberek közül szégyent hozott Nabukodonozor házára! Vezérünk lefejezve fekszik sátrában!
Ennek hallatára nagy riadalom fogta el a vezéreket, megszaggatták ruháikat, és hamarosan az egész tábort betöltötte a jajveszékelés. Akkora rémület tört rájuk, hogy hanyatt-homlok menekültek a táborból, kik a síkság felé, kik a hegyi ösvényeken. Betulia lakói sebten hírnököket küldtek Jeruzsálembe és Júda városaiba, hogy mindenki jöjjön segíteni az ellenség üldözésében. Mind a menekülők nyomába eredtek, Galilea és Gileád népe pedig oldalba támadta őket. Csak kevesen tértek meg földjükre a támadók közül.
Visszatérve Izrael népe kifosztotta az elhagyott asszír tábort, és nagy zsákmányt ejtettek. Harminc napig tartott, amíg minden értékes holmit összeszedtek. Juditnak adták Holofernesz sátrát, bútorait és ezüstneműjét. Jeruzsálemből eljött a főpap és a vének tanácsának tagjai, és áldást mondtak a hős asszonyra. Eljöttek látására Izrael asszonyai is, és körtáncot járva ünnepelték. Fejüket olajfaággal koszorúzták, és Judit vezette az asszonyok táncát.
Ennek utána a nép Jeruzsálembe ment, s megtisztulván, nagy áldozatot mutattak be az Úrnak hálából szabadulásukért. Judit a templom kincstárának adta mindazt, amit a zsákmányból néki juttatott a nép, és mások is követték példáját.
A harmincnapos ünnepség végével mindenki visszatért városába. Judit, egész népének tiszteletétől övezve, százöt esztendős koráig élt. Sokan kérték feleségül, de ő özvegységében kitartva tért meg őseihez. Egész népe meggyászolta. Amíg élt, nem háborgatta ellenség Izraelt.
