ELŐSZÓ.
ELŐSZÓ.
Kifejezhetlen érzelem-vihar dulta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett.
Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna.
Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; – zokogva nyomtam reá a fiui szeretet búcsucsókját; – egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; – még egy lépés, és – – – ugy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon.*
Kevéssel azután, hogy hontalanná lettem, az európai sajtóban egész körutat tett egy búcsu-szózat nemzetemhez nevemben. Az költött szózat. Én sem azt, sem mást nem irtam.
Egy török főtiszt, »Alláh«-t emlitve, üdvözölt barátságosan; – elvezetett a fekhelyhez, melyet isten szabad ege alatt számomra készittetett barátságosan, és – – – kardomat kérte; lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez.
Lekötöttem, átnyujtottam szótlanul, könynyel szememben, és ő, jó nyugalmat kivánva; magamra hagyott bánatommal.
Nyugalom és hontalanság!
Ha tudott-e a hitrege Ádámja nyugodni, midőn mögötte, a kitaszitott mögött, Éden kertjének kapuja becsapódott, mivel hogy a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből evett!
Én is ettem abból a gyümölcsből, és felismertem a jót s a gonoszt; és felemeltem kezemet a jónak védelmére a gonosz ellen. A gonosz győzött, és én hazámból, – az én Édenemből kitaszittattam.
Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba – amonnan felülről, – a magyar nemzet könyeiből ég felé szállott vizpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem rohant tova a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zugva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemlett végzet ellen.
Én hallgattam e zugást, mely keblem viharával összefolyt; belebámultam a méltatlanul meghiusult honfi remények semmiségébe; és arczomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könyzápora ömlött alá.
Minden volt e könyzáporban, a mi a hazafi szivének fáj; minden! csak egy nem! a reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.
Ugy tetszett nekem, – még akkor a fájdalom első lázrohamában is ugy tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából, könyeim fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosat fog szenvedni; mert bosszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak, mely a megaláztatás porából nem maga tehetségével emelkedik fel; hát szenvedni fog nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!
Ez akkor az érzelmek lázában csak amolyan sugalom volt, mely átvillan a sziven a nélkül, hogy a gondolkozó agy idegcsövein keresztül venné utját; olyas valami, mint az, a mit a könyörület istene szokott lövelleni a szenvedőnek lelkébe, hogy meg ne őrüljön a bú miatt.
Később a török nagylelküen megvédte életemet és hontalan társaim életét. Megvédte, nem veszély nélkül magára nézve. A győzelmében elbizakodott két szomszéd hatalmasság háboruval fenyegette, ha ki nem ad. S midőn a helyzet már oly fenyegető szint öltött, hogy a szultán tanácsosai nem vélnék kiadatásunkat kikerülhetni, ha csak a menekvők török vallásra nem térnek át, s ez által török alattvalókká nem lesznek, Abdul Medsid szultán felemelkedett üléséből a Divánban, s kezeit égre emelve, ünnepélyesen ezeket mondá: »Alláh hatalmas. Bizom oltalmában. De ha vesznem kell, vesszek becsülettel. Azt a gyalázatot nem hozom nevemre, hogy megsértettem a vendégjogot, hogy kiszolgáltattam ellenségeik bosszujának a szerencsétleneket, kik nálam oltalmat kerestenek. Akarom, hogy meg is találják. Jőjjön, a minek jőni kell. Én nem adom ki. Igy akarom. Igy legyen. Gondoskodjatok a védelemről.«
És nem adott ki. Háboru nem lett belőle. De lett számunkra letartóztatási fogság a távol Ázsiában. Igy látta jónak a dolgot közölni az európai diplomáczia.
És mi ott, a távol magányban gondolkoztunk hazánk multja, jelene, jövendője felett. És én végigtaglalva elmémben 1848–49-ki szabadságharczunk keletkezését, jellemét, lefolyását és az okok kutfejét, melyek a bukást lehetővé tették, minél inkább számot vetettem a helyzettel, minél inkább számba vettem nemzetem életerejének ugy történelmi mint lélektani elemeit, annálinkább megerősödtem azon meggyőződésben, hogy a hit és remény, mely amott a Duna partján, a hontalanság fájdalmának első rohama közben lelkemen átvillant, a higgadt megfontolásban csak megerősitést találhat.
Nemzetem nem halhat meg a szenvedések alatt, melyek reá mérettek. A magyar kérdésnek történelmi alapja is van, jogi alapja is van, földleirati, népességi, politikai, számtani alapja is van; s e kérdés Európa szabadságának, Európa hatalmi sulyegyenének érdekeivel kapcsolatos. Ily kérdések belekiáltanak a világtörténelem logikájába. E kiáltást ideig-óráig az erőszak elfojthatja, de a kérdést ki nem törülheti az események számla-könyvéből, hová azt a történelem beirta. – E kérdés helyet fog magának követelni Európa függő kérdései közt mindaddig, mig vagy jog és igazság szerint meg nem oldatik, vagy a nemzet róla maga le nem mond.
Igy gondolkoztam én, s igy gondolkozott az öszszes magyar emigráczió. Bármi viszályok keseritették is a már magában is keserü hontalan életet; bár elszóródtunk a föld hátán, mint egy második Izrael; bár legtöbbünknek vállait, a hazafi bánat nehéz terhén kívül, a becsületes megélhetés bizonytalanságának keresztje is nyomta, a mint tapostuk a nyomoruság változatos utjait, idegenek közt idegenek – e gondolkozásban mindig, mindenhol, mindannyian egyetértettünk: mint akár barátilag összetartva, akár barátságtalanul szertehuzva egyetértettünk abban, hogy a magyar emigráczióra számkivetésében a rendületlen hazafiság tevékenységének szent kötelessége vár.
Élő tiltakozást kell képeznie a magyar haza állami életének eltiprása ellen isten és világ előtt.
Szóllania kell a némaságra kárhoztatott, cselekednie a bilincsre vert nemzet helyett, a bilincsre vert nemzet javára.
Fennen kell lobogtatni a zászlót, melyet »névtelen félisteneinknek« honszeretettől izmosult karjai enyészhetlen dicsfénynyel vettek körül, – s melynek bukása gyászoló megdöbbenést keltett a világ népeinél.
Fen kell tartania a magyar kérdést a világtörténelem azon kérdései közt, melyek annak elmészetétől megoldást követelnek, az erkölcsi világrendet kormányzó örök törvények örök igazsága szerint.
Jelképeznie kell a magyar nemzet politikai vallásának ama hitágazatát, hogy ha a hármas hegy országunk czimerében mártirok vérével áztatott Golgothává lett is 49-ben, mint volt már többször ezelőtt: a kereszt, mely e Golgothán emelkedik, most sem sir fejfája, hanem a feltámadás jelvénye.
Hirdetnie kell hitét nemzete független jövendőjében, miszerint a világ is higyjen benne, s mert hiszen, a magyar nemzetet számba is vegye.
S míg ernyedetlen tevékenysége által a bátoritás delej-folyamát önti haza felé, hogy a nemzet el ne csüggedjen a szenvedések alatt, meg kell magában a magyar nemzet jog és természetszerű aspiráczióit testesitenie, és kapcsot képeznie ezek közt és a világesemények közt.
Nem mondhatom, hogy a magyar emigráczió »házi élete« egészen ment volt azon gyarlóságoktól, melyekkel a számüzetések történelmében mindenhol, minden időben találkozunk. Emberek vagyunk, s az ember gyarló teremtés. És annak a szabályszerütlen társadalomnak, mely a »számüzöttek nemzetének« lett elnevezve, kényszerü ziláltsága nagyon kevéssé alkalmas az emberi gyarlóságot féken tartani.
De a számkivetettség aprólékos nyomoruságai csak amolyan tünékeny buborékok, melyek a történelem lapjára maradandó foltot nem nyomnak.
Ellenben azon elismeréssel tartozik a magyar emigrácziónak a történelem, hogy a haza iránti hivatásának hiven megfelelt, kötelességeit becsületesen teljesitette.
Sőt állithatom, hogy a magyar emigráczió tevékenysége nem volt befolyás nélkül még a viszonyok azon fordulatára sem, melyet otthon uj alkotmányos korszaknak neveznek.
A mi saját személyemet illeti: reám a multaknál fogva fokozatos mértékben hárult a kötelesség, hogy minden erőmből iparkodjam utat egyengetni nemzetemnek független állami létének visszaszerezhetése felé, melyet egy ezredéves mult, az ősök szent hagyománya, az utódok elidegenithetlen öröksége gyanánt szállitott reá.
E szó »utegyengetés« adja meg a keretet azon tevékenységhez, melyet külföldön kifejthettünk. Mi tehetségünket nem becsültük tul. Soha sem ringattuk magunkat azon ábrándos képzeletben, hogy mi szerezhetjük vissza nemzetünk számára a független nemzetek kerek asztalánál azon helyet, melyhez ezredéves történelménél s az európai közjog egészitő részét képező diplomácziai kötéseknél fogva is kétségbevonhatlan joga van. Ezt csak a nemzet maga teheti.
A mi hivatásunk volt oda hatni, hogy ha tenni akarandja, a külviszonyokban oly támaszt találhasson miszerint – a mennyire emberi számitás biztos lehet – a siker csak saját határozottságától függjön.
E szempontból indulva, én három irányban tartottam kötelességemnek a becsületes igyekezetet.
Az egyik irányt annak tudata szabta elémbe, hogy a kutfő, melyre 49-ben a magyar nemzet óriási erőfeszitésének meghiusulása visszavezethető, az önbizalomban megfogyatkozás volt.
A másikat Európa viszonyainak ismeretéből meritettem, mely vagy egy általános európai rázkódtatás, vagy egyes függő európai kérdések felmerülésénél oly kombinácziók lehetőségére mutatott, melyek az érdektalálkozás alapján nemzetünknek a felszabaditás munkáját megkönnyithetik.
A harmadik irányt azon szükség érzete jelölte ki, hogy sikerre még kedvező esélyek felmerülésével is csak ugy lehet kilátás, ha egyrészt czélban és szándokban szolidaritás áll fen a nemzet s az emigráczió között, másrészt pedig a kedvező esélyek a nemzetet készületlenül nem lepik meg.
Ami az elsőt, ama végzetes szerencsétlenséget illeti, melyet az önbizalomban megfogyatkozásnak neveztem: én akként voltam és vagyok meggyőződve, hogy bármi sok összeszivárgás táplálta is azon földalatti folyamot, mely a nemzet önbizalmának partjait aláásogatta, mindez nem volt volna képes a nemzet közszellemét a reménytelenségig megingatni, ha nemzetünk magát az egész világtól oly kimondhatlanul elhagyatottnak nem érezte volna.
Pedig a magyar nemzet ügye távolról sem volt oly reménytelenül elhagyatott, mint szerencsétlen elszigeteltségünkben képzeltük volt.
Mind inkább tért kezdett nyerni az európai kormánykörökben is azon igazság elismerése, hogy a magyarországi események nem tartoznak az addig nem birt népjogok kivivására intézett forradalmi rázkódtatások rovatába, melyek azon időben Európán végigzugtak. – Be kezdték látni, hogy minálunk nem a nemzet csinált forradalmat az országló hatalom ellen, hanem az országló hatalom, egy oly törvényes állapotnak fegyveres erővel felforgatására, mely diplomácziai kötéseken alapult s az európai közjog integráns részét, az európai egyensuly egyik tényezőjét képezte.
Mind inkább méltatásra kezdett találni azon körülmény, hogy a magyar nemzet s az uralkodóház közti szerződést is nem a nemzet volt az első, a ki széttépte, hanem az, a ki fegyverrel támadta meg a megvédni tartozott országot s azt állami lététől megfosztottnak, egyszerű birodalmi tartománnyá lesülyesztettnek nyilatkoztatta ki.
Az orosz intervenczió felháborodást keltett világszerte. A franczia nemzetgyülésen a »szabadság jövendőjére veszélyesnek« lett határozatilag kijelentve. – Az angol külügyér – bár ügyünknek épen nem volt barátja – a parlamentben hivatalos kifejezést adott a kormány azon nézetének, hogy a mi Magyarországon történik, az fontos európai rendü esemény (an important European transaction), mely elismervénynek a nemzetközi politikában megvan a maga szükségszerü korollariuma. – Az éjszak-amerikai hatalmas köztársaság már épen diplomácziai ügynököt küldött Magyarországra; a mi előkészitő lépés volt függetlenségünk elismerésére és számunkra mindazon politikai és anyagi előnyök felhasználhatására, melyeket a népjog ily esetekre biztosit.
Mindezeken felül pedig hatalmasan kezdett nyilatkozni igazságos ügyünk mellett a mivelt világ közvéleménye. – Bátran merem mondani, miként alig van eset a világ történelmében, hogy egy nemzet szabadságharcza nagyobb rokonszenvet keltett volna fel világszerte, mint a miénk.
De mi el voltunk zárva a világtól. E rokonszenv melege nem hatott el élet-halál küzdelmet vivott nemzetünk szivéhez s én azon nyomasztó érzéssel fogtam kezembe a hontalanság vándorbotját, hogy az elhagyatottság gondolatja nyitotta meg a tért a fondorkodásoknak, az önbizalom azon aláásására, a mely bukásunknak kutfejévé lőn.
Hazafiui kötelességemnek tekintettem tehát azon lenni, hogy a magyar szabadságügy iránti érdeklődés oly gyökeret verjen a szabad népek közvéleményében, miszerint attól ne lehessen tartanunk, hogy ha a magyar nemzet ujra kitüzné hazájának vérrel áztatott földjén a szabadság zászlaját, az elhagyatottság érzete erélyét elzsibbaszsza.
Feladatom aránylag könnyü volt, mert készen találtam a lelkesedésig fokozott rokonszenvet, melyet »névtelen félisteneink« világszerte felköltöttenek; és készen találtam a fájdalmas részvétet, melylyel nemzetem meg nem érdemlett bukása s bukására következett mártiromsága az emberiség szivét megrázkódtatá.
És e rokonszenv és e részvét nem valamely tünékeny fellobanás volt. Több mint két év mult volt már el, a mióta Magyarországra az elnyomatás sötét éjjele reáborult, midőn engem a sors, ázsiai letartóztatásomból a szabad Albion partjaira, majd onnan a szabad Amerikába juttatott s e két év daczára, a rokonszenv és részvét még mindig oly eleven volt, hogy tüntetésekben nyilatkozék, minőket a világ még nem látott.
Mondhatom, szabad mondanom, mert én csak alkalma s nem tárgya voltam e tüntetéseknek, e rokonszenvnek; szabad mondanom, hogy az eltiport magyar nemzet egy triumphalis menetet tartott két világrészben, minőt semmi győztes imperátorról nem jegyzett még fel a történelem.
Én e rokonszenves érdeklődést készen találva, feladatomnak tekintettem azt a magyar ügy jogi oldalának, igazságának s hazánk határain messze tulterjedő fontosságának megismertetésével állandóvá tenni.
És én azt hiszem, állandóvá lett. A változott viszonyok hamut hinthetnek a rokonszenves érdeklődés parázsára a magyar név iránt, – mely a szabadság egy istenét imádó népek házi tüzhelyénél – a világ minden részén otthonossá lőn. – Meglehet, hintettek is. A mai magyarban, ki az osztráknak nevezett hatalom politikájának örvény ében kering, bajos arra a magyarra reá ismerni, a ki harmincz év előtt elidegenithetlen ősi jogát ugyanazon hatalomtól, fegyverrel kezében, számon kérte volt. De ha ugy találna megirva lenni ama könyvben, melyet a vallás a gondviselés könyvének nevez, hogy az események kerekének forgása a multat a jövendőben ujra jelenné teszi, a hamvaiból feltámadott magyar Phönix meg fogná látni, hogy a világ rokonszenvének behamuzott parázsa ujra lángra lobban, s a magyarnak nem lenne oka magát elhagyatottnak érezni.
A mi tevékenységem második irányát, az európai viszonyok ismeretéből meritettet illeti:
A 49-iki forrongásra Európaszerte az a bizonyos állapot következett, melyet az ember a harcztéren lát csata után. Az a bizonyos rémületes csend, mely borzalmat okoz. A halottak ott fekszenek elterülve. A sebesültek nyöszörögnek és nyöszörgésük oly irtózatos! Különben csend van. Csak a dögmadarak sivitnak a megfertőztetett levegőben; csak a halottfosztogatók sürögnek és segitik halottá tenni azt, a ki még él.
Ilyen volt az állapot Európában 49 végével, és 49 után. A ki meghalt, hát meghalt; a kit felakasztottak, hát felakasztottak; a kit börtönbe vetettek, hát ott sínlődött; a ki bujdosott, hát üldözték; akinek elkobozták vagyonát, hát családja megtanult koplalni; a nép fiát elvitték katonának, hát ment; megrótták a népet terhes adóval »de plenitudine potestatis«, hát arczának véres verejtékét elfizette; az árvák, özvegyek sirtak – titokban; a polgárok átkozódtak titokban, a legrejtettebb kamarákban, jól bezárt ajtók s ablakok mögött – különben csend volt, mint a sirban van. – És a hatalmasok ezt a »rend és nyugalom« állapotának nevezték. – Nekik saját szótáruk van. – »Európa ordini et tranquillitati asserta« 49-ben, mint »libertati asserta« 15-ben.
Pedig a 49-ki reakczió sehol sem teremtett oly állapotot, mely tartósságra számithatna. Sehol az egész kontinensen. Kiütni a kardot a kézből, nem annyit teszen, mint a sziveket megnyugtatni. – Az európai kontinens egy vulkán volt. Nem füstölgött, de forrott érezhetőleg. Az embernek csak a földhöz kellett hajolni, hogy meghallja, miként zúg a mélyben alant. – Zúgása még hozzám is elhatott a kutahyai kaszárnyába. – Mikor pedig Marseilleig érkeztem, ott zúgott hajóm körül a Marseillaise viharos akkordjaiban. – Még a levegő is tele volt konspiráczióval. Minden ember konspirált jobbra vagy balra, – még azok is konspiráltak, akik azt gondolták, hogy nem konspirálnak. Még olyan emberek is konspiráltak, a kik ma már irtózatosan csodálkoznak maguk felett, hogy ők valaha konspirátorok is lehettek.
Mi, magyar emigránsok nem konspiráltunk. Nem volt reá szükségünk. A számüzöttek nemzete bizonyos tekintetben szabad nemzet. Szomoru szabadság, de még is az. A politikai számüzöttnek homlokára van irva, hogy minő táborba tartozik. Hite és vallása jelvényét nem kell töltés-táskájába rejtenie. Ha akarná sem rejtheti el. – Csak ne sértse az ország törvényét, mely árva fejének menhelyet adott, – szabadon áldozhatik politikai religiójának oltárán.
Hanem ha nem konspiráltunk is, nekem most a meghiusult remények sivatagában is ugy látszik, hogy nekem, mint a magyar 49-ki zászló egyik őrének, külföldön az akkori viszonyok között hazafiui kötelességem volt az európai vulkán forrongásának fázisait szemmel tartani, nehogy kitörése meglepjen; s a meglepetés folytán elveszszen a nélkül, hogy az lenne, a mi talán lehetne: alkalom szerencsétlen hazám számára.
Az innen eredt viszonyok emigráczionális életem történetébe bele tartoznak. Nem mondhatom, hogy e viszonyoknak hazám javára gyakorlati hasznát vehettem. A világesemények más fordulatot vettek. Az a vulkán, mely egy világraható nagy kitörés előjeleit viselte magán, egy helyütt megkérleltetett, más helyütt szellentyüre talált; harmadik helyütt parcziális kitörésben csillapult le; negyedik helyütt (épen ott, hol érdekeink leginkább találkoztak) a nemzeti aspirácziókkal magát bölcsen azonositó hatalom által, a vulkán tüzanyaga rendezett hatalmi csatornába tereltetett.
Van azonban ez eszmekörbe tartozó tapasztalataim sorában egy vonás, mely sem nem magánjellegü, sem a magyar emigráczió házi életére nem szoritkozik, hanem a magyar nemzet történelméhez tartozik.
A mint Bosztonban huszonhét évvel ezelőtt a nagyszerü lépcsőzetre lépnék, mely a Kapitolium büszke épületéhez felvezet, melynek nyilt oszlop-csarnokában Massachusets állam szenátusa és képviselőháza elnökeikkel s az államkormányzóval élükön, fedetlen fővel állottak, hogy a népjog megsértésének sulya alatt elbukott magyar nemzetnek megadják – személyemben – a tisztelet és testvéries rokonszenv adóját: szemembe ötlött a homlokzat előtt emelt diadalmi iv: rajta Massachusets állam czimere e körirattal: »ense petit placidam sub libertate quietem«* és alatta egyik beszédemnek im e szavai:
Egy kardot markoló kéz van a czimerben, s köriratul az idézett jelszó, Algernon Sidney jelszava. Egészen igy szól: »Manus haec inimica tyrannis, ense petit placidam sub libertate quietem.«
»There is a community in the destinies of humanity.«
(Az emberiség rendeltetésében közösség (szolidaritás) van.)
És ama szabad, mivelt, boldog mintaállamnak (melyben sem irástudatlan ember, sem koldus, sem rozzant ház nincs,) kormányzója engem kézen fogott és ama szavakra mutatva, isten szabad egének láttára felhivott, mondjam meg nemzetemnek: bizzék ama szent igazságban; és legyen biztos felőle, hogy az Egyesült Államok hatalmas köztársasága ama szent igazság szerint fog irányában cselekedni.«
És e biztositást a népnek összesereglett százezrei egeket rázó kiáltásban hangoztatták vissza.
Nekem – a hontalan vándornak – jól esett a népek közötti szolidaritásnak ez ünnepélyes elismerése egy oly állam részéről, melynek törvényhozásában, a magyar ügynek tüzetes megvizsgálása után, ki lett mondva: hogy szabadság-harczunk jogos és igazságos volt, hogy az orosz intervenczió a nemzetközi jognak vastag megsértése volt, mit az alkotmányos szabadság fentartásánál érdekelt nemzeteknek komoly megfontolás alá kellett volna venniök – s hogy minden alkotmányosan kormányzott nemzetnek kötelessége is, érdekében is van a legbensőbb viszonyba lépni egymással a végett, hogy a kényuralom támadásainak visszaverésére erejöket minél sikeresebben egyesithessék.
Az oczeánon tul ily ünnepélyességgel hirdetett szolidaritásnak érzetét természetesen feltaláltam Európában mindazon nemzeteknél, melyeknek 1849-ki viszontagságai a »számüzöttek családjának« sorait szaporitották. De a mi a magyar nemzet független létének európai sulyát igen jelzetesen illusztrálja, az a kiváló fontosság, melyet a szolidárisnak ismert európai szabadság érdekeinél nemzetünknek mindannyian tulajdonitottak, még azok is, kik földleirati helyzetüknél fogva a magyarországi esélyek közvetlen befolyásának körén kivül állanak. – Mindannyian át voltak hatva annak érzetétől, hogy a magyar szabadságharcz az első percztől, de különösen az orosz intervenczió közbelépése óta, hazánk határain messze tul kiható, európai érdekü volt, – hogy a mi harczunkban – miként én magam is mondám Szegeden – Európa szabadságának harcza vivatott. – Ez – és azon körülmény, hogy az osztrák császár külsegitséghez volt kénytelen ellenünk folyamodni, – hogy két nagyhatalomnak nem csak összes haderejére, de még a lelkek talaját sötétben aláturkáló vakondok-mesterségre is szüksége volt, miszerint az igazság fegyvere kezeinkből kiessék: – és a dicsfény, mely a »Honvéd« nevet körülvette, és végre az, hogy midőn Európaszerte már minden más nép elbukott, mi még állani tudtunk; – s a hős, de elhagyatottságában nyomatéktalan Velenczével utolsónak tartottunk ki a szabadság harczterén; – oly fontosságot adtak a magyar nemzetnek, hogy – mondhatom – egy idősb testvér tekintélyével lett felruházva, a szolidáris európai szabadság családjának táborában, kire mindenki bizalommal, reménynyel tekintett.
Egy megtakaritott fillérje ez a multaknak, mely ha a jelenben kiesett is a forgalomból, a jövendőben még értékre juthat.
Az európai viszonyok ismeretéből meritett tevékenységi iránynak egy másik lapjára azon összeköttetések tartoznak, melyekbe a krimeai háboru alatt a hadviselő hatalmakkal jutni megkisérlettük, az 1859-ki s 1866-ki háboruknál pedig a magyar emigráczió valósággal el is jutott.
A legutóbbi orosz-török háboru kimenetele – mely irtózatosan bele fog nyulni Európa jövendőjébe – kézzel foghatólag bebizonyitotta, mennyire igazam volt, midőn a krimeai háboru alkalmával érvényt iparkodtam szerezni azon politikai axiomának, hogy a keleti kérdést csak a magyar és lengyel ügynek együttes felkarolásával lehet azon – fájdalom elkövetkezett – katasztrófától megóvni, hogy az orosz hatalmi sphaera vészterhes kiterjesztésére ne vezessen. A török porta ezt belátta; és semmit sem óhajtott inkább, mint azt, hogy ez észszerü politikai kombináczió érvényre jusson. – De nyugati szövetségesei – Ausztria iránti tekintetből – megfogták kezét. – Hazámnak a gondviselésszerü alkalomhoz kötött reményei füstbe mentek.
Az 59-ki olaszországi háboru szövetséges viszonyba hozta a magyar emigrácziót a francziák – akkor hatalmas – császárjával, mulékonyan; – az olasz királyi kormánynyal tartósabban egész 1867-ig, – az 1866-ki háboru a poroszszal is.
Ugy látszott mindkét alkalommal, mintha az isten könyörületének angyala a szabadulás öröm-poharát nyujtaná a sokat szenvedett magyar nemzet felé; – a meghiusult remény üröm-pohara lett belőle. – Első alkalommal – a véres, nem könnyü, de gyors győzelem az osztrák felett, vette el ajkainktól az öröm-poharat, és a győztes imperátor félelme attól az összeütközéstől, mely tizenkét évvel később elkövetkezett s melynek 59-ben elejét vehette volna. – A 66-ki háborunál pedig elütötte ajkainktól a poroszok könnyü s gyors győzelme, és még inkább – – a nemzet maga – – – akkor már az osztrák-magyar dualizmus párája telitgette a levegőt.
De a magyar emigráczió testületi életének e két mozzanata nem érdektelen, nem is fontosság nélküli lap a magyar történelemben; s a világtörténelemmel is kapcsolatos.
Deák Ferenczhez 1867-ben intézett nyilt levelemben ezeket irtam: »A magyar nemzet életrevalóságának óriási revelácziója 1848–49-ben – melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott – annyit mindenesetre eredményezett, hogy ugy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, nemzetünk még bukásában is azon önczélu, életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem fejleményeinél számolni lehet, számolni kell.«
Ez igy volt, a mig magyar kérdés volt. Hogy igy volt, annak nem érdektelen illusztráczióját fogja a történetirás a magyar emigráczió életének e mozzanataiban feltalálni.
Nekem s kik igyekezetem társai voltak, a meghiusult remények éjjelére csak azon egy emlékezet vet egy kicsi halaványka sugárt, hogy nemzetünket önczélnak óvtuk meg a hatalmak kecsegtetései közben is, s hő vágyaink türelmetlenségét is meg birtuk annyira fékezni, hogy a magyar nemzetet idegen czélok puszta eszközévé felhasználni meg ne engedjük.
Jelzettem ezekkel az első két irányban kötelességemnek tartott tevékenység természetét; a harmadik irányról – mely a hazávali összeköttetésünkre vonatkozik, csak keveset kell, s e keveset elég lesz emlitenem.
Mibennünk, menekültekben, önálló suly nem volt, sulyt csak az által nyerheténk, ha a nemzeti aspirácziók képviselői vagyunk, s képviselőinek ismertetünk. – Nekünk tehát, nemzetünk érdekében kötelességünk volt a szolidaritást nemzetünkkel fentartani, de azon is lenni, hogy a nemzet is fentartsa velünk a szolidaritást. E kölcsönhatási gondolat képezi a vezérfonalat, mely összeköttetéseinken a hazával végigvonul. – Mihez még csak annyit kell hozzáadnom, miként azt igen is mindig tanácsoltam, lelkükre kötöttem politikai hitvallásom osztályosainak a hazában, hogy intézkedjenek, miszerint az alkalom – ha előadja magát – a hazát ébren találja, s készületlenül ne találja; de arra mindig óva figyelmeztettem, hogy Magyarország függetlenségének ügye nem olyan ügy, melyet utczai torlaszok emelésével kivivni lehetne. – Ez, ha fegyverrel kellend érte harczolni, háborut feltételez, mely nem is csak belforradalom, hanem egy nagy külháboru arányaival bir; »emeutök«-höz folyamodni tehát sem nem tanácsos, sem nem szabad, mert becses a magyar hazafi vér; bün volna haszontalanul koczkáztatni. – A magyar függetlenségi ügynek e sajátságát soha sem tévesztettem szemem elől sem otthoni, sem külföldi összeköttetéseim változatos viszontagságai között.
Ez adta meg a magyar emigrácziónak azt a kiváló jelleget, mely még III-ik Napoleon császárt is arra inditotta, hogy midőn az 59-ki háboru után a német sajtó azt veté szemére: hogy forradalmi elemekkel szövetkezett; a Granier de Cassagnac (nem »Paul« hanem Granier) által kezeltetett közlönyében azt adatta válaszul, hogy »a magyarok nem forradalmárok, hanem hazafiak.«*
»Ces messieurs ne sont pas des révolutionaires, sont des patriotes illustres« – igy szólt a válasz.
* * *
Ilyen volt a magyar emigráczió hazafiui törekvéseinek kerete.
Ma már ez mind csak mult.
A nemzet máskint határozott.
Összetörte annak a zászlónak rudját, melyet mi hontalanság göröngyös utain fennen lobogtatánk.
Azt irtam Deák Ferencznek: hogy a magyar kérdés számbavételi ereje egy »nagy vivmány volt, melyet feladni bün.«
Feladatott.
Magyar kérdés lehet, hiszem van; a szivek rejtekében, de a világ előtt nincs.
Magyar emigráczió sincs.
Fiaimmal s pár elvrokon hű baráttal egyedül állunk – elhagyatott, magános vándorok a sivatagon.
Nekem, a sir szélére érkezett öreg vándornak, kinek jövendője nincs s kinek multjában nincs öröm, azt mondja lelkem meggyőződése, hogy miként egykor nemzetem ellenségeivel szemben, ugy most saját nemzetemmel szemben is, én nekem van igazam!
A »világ birája« itélni fog.
Hanem mind az, a minek keretét e lapokon körvonaloztam, már csak a multnak történelmére tartozik.
S mert oda tartozik, szerződést kötöttem az Athaenaeum könyvkiadó-társulattal »Irataimnak az emigráczióból« kiadása végett; mihez e lapok szolgálnak előbeszédül.
Nem nyujtok tökéletes gyüjteményt, részben a diskréczió kötelessége miatt is, de főkép azért, mert hibáimhoz tartozik, hogy a mit tettem, annak irásban megőrzésére alig gondoltam valaha. – A másokét csak megőrizgettem számkivetésemben, – miként az olvasó majd látni fogja – de a magamét csak nagyon hézagosan.
De azt gondolom, emigráczionális irataim még igy is nem jelentéktelen anyag lesznek korunk történészének számára.
Mennyit fogok abból magam elkészithetni? menynyi marad a munkából fiaimra? – az isten tudja.
Ohajtottam volna az egészet fiaimra hagyni, – miként az, a mi több-kevesebb indiskréczió nélkül nyilvánosságra most még nem volna hozható, mindenesetre reájok is marad. – Ohajtottam volna, több más oknál fogva azért is, mivel, ha már lelkemtől a haza állapotán megnyughatás megtagadtatott, napom végalkonyán életfáradt agyamnak legalább anyagi nyugalomra volna már szüksége; – ez »Iratok« sajtó alá bocsátása pedig, ha én magam eszközlöm azt, terhes munkával jár, mert, (a mint majd látni fogja az olvasó), nem szoritkozom hányt-vetett irataimnak tárgy szerinti összeállitására, hanem az események történelmét, melyekkel ez iratok összeköttetésben állanak, hiteles adatok alapján világosságba is iparkodom helyezni; s itt-ott a bő anyagot viszontagságos életem alkalmi reminisczencziáival is kisérem.
Nem is tartózkodom bevallani, hogy csak azért nem hagytam irataim nyilvánosságra bocsátását fiaimra, mert anyagi körülményeim szigorusága kényszeritett, hogy e terhes munkára vállalkozzam. Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban minden napi kenyeremet, de még e kenyérkeresetet is iparkodtam a hazafiui kötelességgel összekötni. Igy akarom kenyeremet megkeresni életem végnapjaiban is, ha lehetséges. »Mint munkás állok előttetek« – mondám az angoloknak, midőn kereseti felolvasásaimat megkezdettem. – Felemelt fővel, nyilt homlokkal mutatom be magamat mint ilyet a magyar közönségnek is. – Ott és akkor e vallomás nem hogy leszállitott volna amaz idegen nemzet jó véleményében, de sőt felemelt. Most és saját nemzetem előtt emelni vagy sülyeszteni fog-e? azt a közönség itéletére bizom; s itéletében, ha nem kedvező lesz is, annak tudatával nyugszom meg, hogy ha munkám nem vág is annyira össze a kor irányával hazámban, miszerint jelenben érdeklődéssel találkozhatnék, egészen haszontalan még sem leszen, mert korunk hazai történelmének majdani megirásához némi adatokat fog szolgáltatni.
Meg kell még emlitenem, hogy ez irataim sajtó alá rendezését, s a különféle kéziratok irályi szabatosságának gondozását és a korrektségre felügyelést Helfy Ignácz orsz. képviselő ur volt szives elvállalni.
Fogadja e szivességeért köszönetemet. Szintugy tartozásomnak ismerem nyilvánosan köszönetet mondani a kiadó czégnek az előzékenységért, melylyel ajánlkozásomat fogadta; megbizottjainak pedig azon lekötelező szivességért, melyet a köztünk létrejött üzletviszony részleteinek elintézésénél irántam tanusitottak.
És ezzel utnak eresztem »Irataim«-at – – – sine me – liber – ibit in urbem.
Collegno (al Baraccone), Olaszország. 1879. november 5.
Kossuth Lajos.
