I.
I.
A nemes gróf, kire adótárgyi fejtegetéseinkben gyakran hivatkozni szerencsénk vala, abban határozza véleményét: hogy 1. a háziadót egészen a nemesség fizesse, mikor aztán – ha a tömegek a vagyonjogokat mégis megtérítik – jó lelkiismerettel hadierőt is használhat önmagának, jogainak s jogszerü tulajdonának védelmére. De a nemesember, ki jobbágyi telket bír, s kinek nemesi birtoka nincs; minden haditerheket viseljen kivétel nélkül, ellenben a háziak viseléséhez semmikép ne járuljon, ép úgy, mint az adózó nép. 2. A beligazgatáshoz tartozó kiadások meghatározásában, kivetésében, behajtásában, hovafordításában stb. ki hozzá árul, szavazzattal birjon ugyan: de főszóval ez ügyekben leginkább azok birjanak, kik többet, sőt legtöbbet adóznak; különben inkább a réginél kíván a nemes gróf maradni. És e vélemény az, melyben egyet teljességgel nem értünk s nem fogunk soha érteni. És e részbeni gondolkozásunk kulcsa abban fekszik, a mit gróf Széchenyi István »Kelet népe«-beni nyilatkozata folytában s azzal egyetértve kijelenteni több izben alkalmunk volt; t. i. hogy mi a magyar (jól megjegyezzük, Uraim! magyar) alkotmány jóvoltait hazánk minden lakosaira kiterjeszteni óhajtjuk.
Ha ki úgy gondolkoznék, hogy e honban a kiváltságok, előjogok és szabadságok mindig csak egynémelyekre szorítva legyenek, de egy általános szabadság soha se legyen; ha ki úgy gondolkoznék, hogy ez ország nemességének a többi nép irányában hivatása örök időkre nem más, s más nem is lehet, mint gyámatyáskodás; a ki így gondolkozik, attól saját szempontjához mérve nemcsak következetesnek, de sőt nemesnek, igazságosnak s patriarchalisnak jóakaratúnak vesszük a javaslatot, hogy a beligazgatási költségeket kirekesztőleg a gyámnok-osztály viselje. Ebben bizonyos lovagiasság van, minő őseinkben volt; midőn intézkedéseiket a tényleges állapot pillanatához mérve, e költségeket épen így, épen csak magok viselték, s minőt az országgyűlési költségekre nézve ma is gyakorol az ország nemessége. Kötelesség, Uraim, akármely vélemény iránt is kiméletes tisztelettel viseltetni, midőn látjuk, hogy egy nemes individualitás a meggyőződés tűzmelegéből fejté ki. Véleménykülönbséget csak a hypocratismus nem tűr, melynek minden betűjéből az árúba bocsátott lélek kandikál, melynek minden érzelme felpaskolt habbuborék. Mi egyike vagyunk az értelemben leggyöngébbeknek: de nekünk van meggyőződésünk s azért a viszonos jogszerűség érzelmeivel fogadunk mindent, a mi meggyőződés. Igy az idézett véleményt is. Azonban hozzá nem járulhatunk s nem járulhatunk azon oknál fogva, melyet a »Századunk« 78. számában névtelen értekező, ki sarcasticus szökdelései mellett is mély gondolkozási elmetehetséget árul el, igen alaposan e szavakban fejezett ki: hogy ha a háziadót a parasztság kirekesztésével egyedül a nemesség viselné; »a polgári szellem – a civismus – vagyis az egésznek összeolvadhatási feltéte szorítva volna; mert, ezen rendszabás az osztályok eszméjének magvát hordja, azaz elkülönöz«. – Mi nyiltan megvalljuk, hogy politikai religiónk alaptanja összeolvasztás, nem elkülönözés; mi e honnak minden osztályait nemzetiségben és alkotmányban egygyéforrottnak, egy nagy nemzeti családdá egybeolvadottnak óhajtanók. Mert úgy vélekedünk, hogy ha nemzetünkre e szép egységnek napja földerűl, bármit rejtsenek is méhökben az Európa politikai conjuncturáinak egén halkan felvonuló fellegek, a királyi trónt törhetlen hűséggel oly nemzet övezendi körül, mely külveszély ellenében nemes önérzettel mondhatja el Albion koszorús költőjével: »Jöjjön el a világ három szöglete, mi visszalökjük«,* – oly nemzet övezendi körül, melynek miként egykor mondánk – törvényszerűségben edzett melléről visszapattanandnak az erőszak s ármány minden nyilai, bárha saját fiai lődöznék is.
Shakspeare. King John.
Legyen hát távol tőlünk minden lépés, mely az elkülönözést sanctionálná; legyen a haladás ösvényén akként intézve minden lépés, hogy nem- az elkülönözés, hanem az egybeolvadás eszméjének magvát hordja magában. Ez egybeolvadás alkotmányunk szellemétől nem idegen; nem is lehet az idegen oly alkotmánytól, melyet annyi századokon keresztül a fejlődő kor, a fejlődő nemzet magával fejtett együtt egyszerre. Már midőn N.-Kőrös és Kecskemét városainak Pestmegye gyűlésein emberemlékezetet haladó idők óta gyakorlott képviseltetésével olvasóinkat megismertetnők, mondottuk, hogy szabad földbirtok alkotmányunk boltozatának mindenkor egyik sarkoszlopa volt és azért – azért emeljük gyakran e szót: »szabadföld«, mivelhogy ez az alkotmányos egybeolvadásnak egyik (de nem egyedüli) elmellőzhetlen föltétele. Nézzünk bár vissza alkotmányunknak évrajzaiba: minden lépten igazolva találjuk ez állítást. Legelőször a várjobbágyok, mint szabad földbirtokosok, az alkotmányossággal egyértelmü nemes névbe beleolvadtak; majd a kir. városok, majd ismét a Jász-Kun kerületek; mindnyájan mint szabad földbirtokosok az alkotmány sánczaiba befoglaltattak s még ma is, kinek a királyi kegyelem szabad földbirtokot ád, az e birtok által az alkotmánynak részesévé lesz. A terjedés tehát, az egybeolvadás, alkotmányunk szellemében tisztán, világosan benfoglaltatik; minélfogva mi az elkülönözésnek, mint pillanatnyi ténynek, viszonyos logikai következményét ideiglenesen javaljuk ugyan, de csekély véleményünkkel semmihez sem járulunk, a mi az elkülönözést örökíthetné, az egybeolvadást gátolhatná; s azért a háziadót nem a nemesség által kirekesztőleg, hanem nemes és nem-nemes által, nem osztályon –, hanem személyenkinti aránylagos kivetés szerint együtt viselendőnek óhajtjuk, nyilván megvallván, hogy mi az alkotmányos szabadság egyik szebb részét épen abban találjuk, miszerint jogunk és szabadságunk legyen a beligazgatási költségeket meghatározni s azt önmagunkra ki is vetni. És ha már a parasztságot sem akarnók a nemességtől elkülönözni, még kevesebbé egyezhetünk meg azon véleményben, hogy a jobbágytelket ülő nemes a többi nemességtől, melyben sarkalatos törvényeink szerint is jogkülönbség nincs, elkülönöztessék; mert hiszen ebből az indítványozó nemes gróf következetes, logikája szerint az következnék, hogy a közigazgatási municipális határozatok jogából is kirekesztetnék. Valóban, különös volna, ha mi a XIX. században a helyett, hogy alkotmányos jogaink sánczaiba többeket is befoglalnánk, még a benlevők közül is egy jó rakás sereget a sánczokon kívül állítanánk.
Nézetünk szerint mindennek, a ki atyai hatalom alatt nincs, vagy nem állandóan lekötelezett béres szolga; ha a megyében lakik, legyen birtokos, legyen birtoktalan, – továbbá az, kinek a megyében birtoka van, bárha másutt lakik is, a háziadó viseléséhez egyenlő kivetés szerint hozzájárulni kellene. És pedig 1. személye után, nemes, nemetlen egyenlően, különbség nélkül. A személyszerinti adó csak ott s csak akkor gyűlöletes és igazságtalan, midőn egyedüli rovatja minden kivetésnek, s mint ilyen, fejadónak nevezhető, minőt például Róma császárjai szedtek a gallusoktól (Gibboni szerint minden fejtől 16 arany); mi mellett azonban több ember is számíttatott egy fejre és egy ember is több fejre, a mint például Sidonius Apollinaris panaszkodik, hogy úgy bántak vele az adószedők, mintha cerberus, azaz háromfejü volna. De midőn az adózás azon egyedül helyes és igazságos alapra építtetik, hogy a ki mint részesül a státus jóvoltiban, akként részesüljön annak mellőzhetlen terheiben is: a személyt, mint a mely szintúgy tárgya, sőt főtárgya a státus ótalmának, az adóvetés rovataiba egy igen mérsékelt, de egyenlő kulcs szerint befoglalandónak hisszük. 2. Fizessen kiki birtoka után arány szerint. A szabad földbirtok vétessék kulcsalapul, termékenységi osztályzat szerint; tehát a minőséget mennyiség által pótoló eszmének, mint adó tekintetében egyenesen az ipart terhelő szerencsétlen gondolatnak számüzésével. A jobbágyföld akkép parificálhassék a szabadfölddel, hogy amannak birtokértékéből a jobbágyi adózások és tartozások s püspöki dészma lehuzatván, ezektől a földesúr s dézsmabirtokos, a jobbágy pedig csak a felmaradott értéktől adózzék. 3. A fekvő birtokot nem birók (hova tőkepénzeseket, ügyvédeket, orvosokat, földmérőket, fizetéses vagy nyugpénzes hivatalnokokat stb. is számítunk) fizessenek tőke- és jövedelemadót, melynek valósítása a minő jogszerü, ép úgy a szoros igazsághoz emberileg közelítve ki is vihető. Egyébiránt az adókivetési rendszerről, mint az országos pénzügyi tudománynak egyik igen nevezetes, de tökéletesen még sehol meg nem oldott ágazatáról egykor talán rovatról-rovatra részletesen elmondjuk igénytelen nézeteinket; most még csak annyit jegyzünk meg, hogy az adóvetés elveit úgy, valamint azt is, minő költségrovatokból állhat a törvényhatóságoknak háziadó-lajstroma, országgyűlésileg meghatároztatni kivánjuk, miszerint vége legyen az aggodalomnak, hogy a kevésbé jó birtokosok a több csekély vagy semmi birtokuaknak áldozataivá lehetnének.
A mi pedig a háziadónak országgyűlésileg meghatározandó rovatait illeti: ezuttal csak két megjegyzést kivánunk tenni. Első az, hogy mi az út- s hídépítést, csatornaásást s egyéb megyei közmunkát egyenesen olyannak óhajtjuk tekintetni, mint a háziadónak akármely más rovatát. Erre nézve elmondók gyakorlati nézeteinket, melyeknek vázlata abban pontosul össze: hogy meghatároztatván az erő, melynél többet éven át, rendes körülmények közt, közmunkára nem fordíthatni, a közmunkák gyalog- és szekeres-napszámra, ezek pedig illendő ár szerint pénzre számíttassanak s pénzben vettetvén ki a háziadó többi rovataival egyetemben, kinek-kinek szabadságában álljon illetőségét szabott ár szerint munkában ledolgozni, vagy pénzben lefizetni; főtekintetnek vétetvén, hogy senki csak egy kapavágást se tegyen a nélkül, hogy munkájával adójának egy részét leróná. Miáltal az eszközöltetnék, hogy a közmunka legtöbb esetben nem volna kényszerített és semmi esetben nem volna ingyen; következőleg nem volna a nép tunyaságának gyakorlati oskolája. Második az, hogy Bars v ármegyének példája szerint a népnevelésnek azon költségeit, melyeket minden e czélra fordítható segédeszközök sem fedezhetnek, egyenesen azon legsürgetőbb beligazgatási költségek közé számíthatjuk, melyeket személyválogatás nélkül mindenkire, legyen gyermekes vagy gyermektelen, nemes vagy nemetlen, aránylag kivetni s beszedni kell, a kivetésnek azon elvei szerint, mik a háziadótárra nézve országgyűlésileg megállapítandók: úgy mindazonáltal, hogy e költségek nem az összes megyei, hanem a községi költségek közé tartozzanak, miket minden helység külön viselni köteles legyen.
