II.*
II.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 80-ik számából. K. F.
A nemességnek minden beligazgatási költségektől való mentessége rendellenes és az örök igazsággal ellenkező. E szó a mily igaz, ép oly ösztönző, hogy siessen a magyar aristocratia megbizonyítani a reá naponkint több és több érdekkel figyelő külföldnek, mikép dicsőségéhez számítja, igazságtalanságot ép úgy nem gyakorlani, mint a mint tűrni nem szereti. Igen, de azt mondják: »A beligazgatáshoz tartozó kiadások meghatározásában, kivetésében, behajtásában, hovafordításában ki hozzájárul, szavazattal birjon ugyan, de főszóval leginkább azok birjanak, kik többet, sőt legtöbbet adóznak.« Ez köttetik, mellőzhetlen föltételül az igazság elvállalásához, különben az mondatik inkább maradjunk a réginél, azaz maradjunk annál, a miről elismerők, hogy rendellenes s az örök igazsággal ellenkező. És emlékezzünk, miképen a javaslat, mely adóróli fejtegesinkre alkalmul szolgált, aristocratiai előjogok megörökítése szempontjából indul, s e szempontból teszi fel a szavazati osztályozás is előzvény gyanánt, hogy a házi adót egészen csak a nemesség viselje: következőleg a szavazati különböztetés javaslata szorosan s egyedül csak a nemesség körére szól, – azon nemesség körére, melyről egyik sarkalatos törvényünkben írva van; hogy a legutósó nemesnek sincs kevesebb szabadsága, mint a legelső országnagynak. Mit tesz hát más szóval e javaslat? Sem többet, sem kevesebbet mint ennyit: a »semmit rólunk, nélkülünk« – alkotmányos elv továbbá is csak a születéses aristocratia körére maradjon szorítva; de kevesítsük e jog osztályosinak eddigi számát (a jobbágytelket ülő nemesek kizárásával, a mint javasoltatik), a megritkított születéses aristocraták közé pedig hozzuk még be a gazdagsági aristocratiát.
Tiszteljük mi az indítványozó nagyérdemü gróf nemes individualitását, de a társasági, nagy kérdéseket önmagokban szükség meglatolni, felejtve a halandó egyede s az egyedeknek egész tömegét, elemeikben kell felbonczolni s hatásuk képét megnézni a történetek évrajzaiban. Ne mystifcáljuk hát magunkat individualitásokkal; ha e javaslat elfogadtatnék, a jövendő igazolná meg, mit Klübernél a bécsi kongresszus actáiban (VI-ik rész 452. lap) nemzetünk multjára vonatkozólag a mágnások túlnyomó hatalmáról jól vagy rosszúl irva találunk. Nem is sokat nyomhat az ellenvetés: hogy hiszen csak a beligazgatási költségekrőli határozat forog kérdésben, csak itt volna kevesebb szavuk a szegényebbnek, minden egyébben szólhatnának és szavazhatnának s határozhatnának. Ez ellenvetésből hiányzik minden lélektan, hiányzik minden gyakorlat. A kinek egyszer azt mondhatnák: az alkotmányos élet eme lényeges kérdéseinél önnek szava épen nincs, vagy csak sokkal kevesebb mint más egyénnek, – kinek azt mondhatnák, az a polgári állásról lesülyedett. Hol egyszer a pénzaristocratia határozottan a homloktérbe lép, ott nincsen többé megállapodás; minden kerékfordulásnál tovább s továbbra új erőt nyer, s majd néhány gazdagok nagy számu szegénynek állanak ellenében. S mi a kinézés ily állapotból? Keserü titkos érzelemharcz, mely ha veszélyesebb tényekre nem fakad, bizonyosan eltörpíti hon- és szabadságszeretetét, és elsorvasztja a népjellemet.
Ha jog és szabadság történetein emlékezetünket végigfuttatjuk, azt találjuk ugyan, hogy a census eszméje, miszerint hajdan a polgárok érték szerint osztályoztattak, újabb időkben pedig a politikai, kivált választási jogok gyakorlata bizonyos értékhez köttetett sok nemzeteknél előfordul. Igy Athenében az előbb túlhatalmas aristocratiával mintegy alkura lépve, Solon a polgárokat négy osztályra választá, melyeknek utolsója (Thetes) státushivatalt (Aristides idejéig) nem viselhetett; de szavazatjoga mindenkinek egyenlő volt. Rómában ellenben történt valami hasonló ahhoz, a mi itt javasoltatik. Servius Tullius, az utolsó előtti király, a plebejusokat az előbb kirekesztőleg csak a patriciusok által birt jogokba befoglalván, a három hatalomelem kölcsönös mértékletéül az egész római népet értékarány szerint hat osztályba s ezeket 193 centuriára osztotta, úgy mindazáltal, hogy a kevés számu leggazdagabbat magában foglaló első osztálytól 98 centuriát csinált; az utána következő 4 osztályból 94-et; végre a hatodik osztályt, a birtoktalanoknak egész tömegét, egyetlenegy centuriába szorította; miből aztán az következett, hogy a népgyűléseken minden centuriának egy szava lévén, a 98 renturiát tevő első osztály a kevés számu leggazdagabbak, az egész roppant néptömeg ellenében szótöbbséggel birtak, a szegények egész serege ellenben csak egy szóval hirt 192 ellenében; csakhogy viszont a katonáskodástól is egészen ment volt. E szerkezetnek legelsőbb is a királyságra vonatkozólag támadott következéseit tudjuk mindnyájan. Servius Tullius említett osztályozása hasonlít némileg az eszméhez, mely azon javaslatban foglaltatik, hogy háziadó kérdésekben szavazattal minden (nem jobbágy) nemes, de főszóval a legtöbbet adózók birjanak: egy lényeges különbség de, mégis van, az: hogy Rómában a nép lőn felosztva; nálunk a nép kirekesztésével a nemesség osztatnék fel, azaz, mint fölebb mondánk: a születési aristocratiát még gazdagsági aristocratia szorítaná.
Ujabb korban a státustörténetek nem mutatnak semmi hasonlót. A választási jog ugyan még a képviseleti rendszer anyaországában Angliában is bizonyos értékhez van kötve, a mi Francziaországban a census magasságánál fogva anynyira megy, miszerint ez országban, melyet szabadság és egyenlőség honának neveznek, 36 millió ember közül politikai jogokat csak 180 ezer gazdag ember s tetemes számu kormányszolga gyakorol; a minek következését borzadva szemléljük a beteg népállapot irtózatos kórjeleiben; de már annak példáját a világon sehol sem látjuk, hogy a politikai joggyakorlatra megkivántatott értékkel bírók között is fokozat tétetnék, de mégis, csalatkozunk, van példa a szavazati duplicatumra, és épen Frankhonban van, hol XVIII-ik Lajos alatt, egy reactionális törvény a leggazdagabbakat kettős szavazattal ruházta fel. Ez 1820-ban történt, s csak 10 év kellett, hogy az következzék, a mi 1830-ban elkövetkezett.
De valjon minő okkal is lehet a kérdéses javaslatot védeni? azzal talán, hogy mindenkinek oly arányban kell szavazati joggal birni a közpénzekrőli határozatnál, minőben a fizetéshez hozzájárult? Igen, de valjon részvényes társaság-e a státustestület, hogy a személy semmit, s mindent csak a részvényszám nyomjon, s ember csak annyi joggal birjon, mennyi reá mint erszénytartóra a holt mammonból visszasugárzik? Nem, nem a syllogismusban sophisma van. Nem azért kell valakinek több jogokkal birnia, mivelhogy több adót fizet, hanem azért kell több adót fizetnie, mivel a státusnak több javaiban már részesült, e teherviselés díját már elvette abban, hogy aránylagos kivetés szerint többet fizethet, mint más szegényebb. Aztán áldozatról szólanak. Ki hoz hát a státusnak legnagyobb áldozatot?. »Bizony, mondom nektek, – szól az evangelium –, hogy a szegény özvegy többet vetett a ládába; hogy nem mint a többi; mert mindenek abból vevének pénzt, a mivel bővölködnek, ez pedig az ő szegénységéből.« – És ha megnézzük az alkotmányos nemzetek joggyakorlatát, a teher s áldozat fogalmának ép ezen eszméjét találjuk valósítva; mert például Angolhonban, hol mégis az aristocratia oly hatalmas országlási elem, adóhatározási kérdésekben a leggazdagabb földbirtokosok testületének, a hatalmas lordok házának még csak szava sincs.
Ne gondolkozzunk hát a XIX. században arról, hogy oly jogszorító csemetéket oltogassunk alkotmányunk ős törzsökébe, minőről őseink még a majoratusok behozatalakor sem álmodoztak. Ez iránynak. ideje lejárt; mert nincs sem alkotmányos, sem racionális alapja. A gazdagság bizonyos tekintetben mindig nyomadékkal birand a polgári életben, ez a dolog természetében feküszik; de igazságos, üdvös-e ezen természetes túlnyomóságot még törvények által is ápolni, nevelni, potencirozni? Vagy talán ochlocratiától fél valaki? Ez minálunk csudálatos félelem volna; e tekintetben nem kell egyéb felelet, mint a mult idők történeteire, s számos törvényeink tanuságára hivatkozni.
A mi minket illet: mi e dologról úgy vélekedünk, hogyha majd egykor alkotmányunk sánczaiba az egész nép be lesz foglalva: municipális szerkezetünk természetesen nem fogja megtarthatni ős népgyűlési typusát, hanem képviseleti rendszerré kell fejlődnie; ekkor lesz ideje határozni: kell-e vagy nem kell censushoz kötni a politikai jogok gyakorlatát s kell-e és mikép kell egységbe hozni a képviseleti rendszert a nemességnek most alkotmányszerűleg fennálló személyes szavazatjogaival? Erről vitatkozni most még egészen szükségtelen, s mivel szükségtelen, mi az aristocratiában a jogegyenlőséget sértetlen épségben fentartani még azért is óhajtjuk, mivel ebben csak ebben találjuk alkotmányunk békés kifejlésének közvetítő elemeit: ellenben a szabad földbirtokos községeknek követeik által, a többieknek pedig, legalább adókérdésekben, községenkinti népszótöbbséggel szabadon választandó ügyvédek által, a közdolgokba befolyást engedni, igazságosnak és korszerünek itéljük.
