4
4
A délután meglehetősen mogorván telt el.
Szent Mihály azok közé az emberek közé tartozott, akik szeretnek otthon ülni délután, miután hivatalos kötelességeiknek eleget tettek. Szeretett magára venni mindenféle ócska kabátokat, sőt papucsokat és ruhakímélés szempontjából még kifényesedett nadrágokat is, amelyekben bejárta a padlást, pincét, a kamrát, az őszi kertet – mindenütt igazított valamit, amely teendőkhöz elővette a fáskamrában rejtőző szerszámokat. Itt egy öreg szeg helyére új szeget kellett verni – máshol, az ólon, egy korhadt deszkát kellett kicserélni – vagy egy lécet megújítani a kerítésen, amit már régen tervbe vett… Rövid a nap, északnyugat felől mindjárt itt vannak a hófelhők, amelyek már napok óta fenyegetőznek.
Aztán befűteni is kell a kis vaskályhában, amely tulajdonképpen a legjobb kályha a házban, de mint minden ünnepelt lény: ugyancsak szeszélyes, mint a kényeztetett nők. A kis vaskályha néha csökönyösködött, nem adott választ még Szent Mihálynak se, akármennyit térdepelt előtte. Sztáray bácsi régi, szabadságharcbeli újságjait szívesen lángra lobbantotta, de például a cserfát, az akácfát, amelyet Szent Mihály cipelt be egy kasban a tüzeléshez: nem akarta elfogadni. Olyan sötétfeketét ásított vissza Szent Mihály kedveskedő tűzrakási kísérleteire, hogy Szent Mihálynak egész élete céltalansága eszébe jutott. Istenem! hát így lesz ez most már véges-végig? Nem lesz déli sör és jó barátok köre – nem lesz íze a káposztalevesnek és özvegy Sztárayné kedveskedésének – nem lesz kedve a délutáni munkához, és a befűtése a háznak, az alkonyatnak, az estnek se sikerül többé? Kinek zizeg a nedves akácdarab a zsarátnokon? Kinek pattant a cserfa, amikor a láng végre meggyőzte vastag kérgét arról, hogy ő hatalmasabb, és a hősi cserdarab megadja magát az elmúlásnak?
Szent Mihály guggolt a tűz előtt, számolta a gyufaszálakat, amelyeket hiábavaló kísérletekre elpazarolt, válogatta a boglya fadarabjai380 közül a szárazabbakat, megalázottan nézegetett a díványon ülő felesége felé, aki úgy ült hárászkendőjében a dívány sarkában és a hideg szobában, mint egy száműzött királyné… Mint Kecskó Natália, akiről ez időben beszéltek a regények és újságok… Borpiros arcú anyósára nem is mert pillantást vetni, mert az asszonyság együtt sóhajtozott vele a hiábavaló tűzrakási kísérletek között.
