Testi fogyatékosság.
Testi fogyatékosság.
A fogyatékos kutyákkal kapcsolatban szinte napjainkig az volt az ált. vélemény, hogy a vak, süket v. esetleg valamelyik végtagját elvesztett kutyát legjobb és leghumánusabb megszabadítani szenvedéseitől. Napjainkban azonban inkább azt tartjuk, hogy fogyatékos kutya tkp. nem létezik. Bármi legyen a helyzet, az eb mindenképpen szeretné érteni az embert, szeretne kommunikálni vele. Ha az állatból hiányzik ez a két alapvető funkció, egyedül ilyen esetben beszélhetünk fogyatékosságról. Természetesen megtörténhet, hogy valaki vak kölyökhöz jut, és a kiskutyából magányos, félénk felnőtt eb lesz, olyan állat, amelynek a vaksága állandó hátrányt, akadályt jelent. Ilyen esetekben sem reménytelen a helyzet, ha megfelelően foglalkozunk az állattal. Először is a mindennapi hanghatásokhoz kell hozzászoktatni, hozzáedzeni a kutyát. Az a legegyszerűbb, ha séta közben magnetofonra vesszük az utcai forgalom hangjait, és otthon, a lejátszás időtartamát és hangerejét fokozatosan növelve, visszapörgetjük azt a kutyának. Fokozatos szoktatás után halk magyarázat v. megnyugtató simogatás kíséretében meg lehet kezdeni az utcai sétáltatást. Mindenképpen vigyázni kell azonban arra, hogy a vak ebet kellemetlen meglepetések ne érjék az utcán. (A fogyatékos állat teljesen a gazdájára van utalva.) A » kiképzés során hamarosan kiderül, hogy - összehasonlítva az egészséges állatokkal - a vak kutya több vezényszóra szorul, és több vezényszót jegyez meg.
Falusi környezetben a pórázt fel kell cserélni hosszabb kötéllel, és meg kell engedni a kutyának, hogy megismerkedjen a rendelkezésére álló mozgástérrel. Egy-egy bokor, földhányás, gödör, árok, ill. fa segít behatárolni számára azt a területet, amelyet nem hagyhat el. Arra is ügyelni kell, hogy a lakásban ne mozdítsunk el semmit megszokott helyéről. Minden bútortologatás ugyanis önmagában veszélyes lehet egy vak kutya számára. Ha a család költözködik, célszerű korábban elvinni néhányszor az ebet az új lakhelyére és annak közelébe, hogy elkerüljük a későbbi baleseteket, ill. » stresszhelyzeteket.
A süket kutyának kézmozdulatokkal adhat utasításokat a gazdája. A vezényszavak taglejtésekkel, mozdulatokkal helyettesíthetők. A "fúj" vezényszó helyett pl. dörzsöljük össze két kezünk mutatóujjait úgy, ahogy a gyerekek csúfolódnak. A "szabad" vezényszónál, felfelé tartott mutatóujjunkkal köröket rajzolunk. Természetesen mindez csak akkor használ, ha a kutya éppen figyel ránk. Ha mással van elfoglalva, dobbantsunk erősen a lábunkkal, az állat megérzi a földben terjedő rezgéshullámokat és felénk fordul.
Amennyiben sötétedés után sétáltatjuk a süket kutyát, zseblámpát feltétlenül vigyünk magunkkal. Ha ebünk elkószál, a lámpa felvillantásával egyértelműen jelezhetjük, hogy vissza kell térnie hozzánk. A süket kutya számára az utca a legveszedelmesebb hely. Rá kell szoktatni, hogy minden utcai átkelés előtt - pontosabban minden járdáról való lelépés előtt - leüljön. Ehhez kérjük valamelyik ismerősünk segítségét, aki, mielőtt a kutya lelépne a járdáról, dobjon oda egy vízzel teli nejlonzacskót, mégpedig úgy, hogy az közvetlenül az állat mellett essen szét (robbanjon).
Nyugodtan tarthatunk akár vak, akár süket kutyákat; ugyanolyan intelligensek, tanulékonyak és főleg hűségesek lesznek, mint egészséges társaik, de oktatásukhoz nagy türelemre és tapintatra van szükség.
A végtagjukat elvesztett kutyák ált. megdöbbentően gyorsan alkalmazkodnak új helyzetükhöz, de kiképzésük folyamán mindenképpen vegyük figyelembe fogyatékosságaikat. Az ilyen állat ugyanis nem követ majd olyan parancsot, amelynek végrehajtása fájdalmat okoz neki v. valamilyen bizonytalan helyzethez vezet. Mindazonáltal nem szabad kényeztetni a nyomorék kutyát; a feladatokat oldja meg egyedül, még akkor is, ha azok némi nehézségbe ütköznek. Sajátos módon azok az ebek, amelyek elvesztették két mellső v. hátulsó lábukat, a kezdeti pánik és ügyetlenkedések után nagy gyorsasággal hozzászoknak új helyzetükhöz.
