eszeveszett
eszeveszett [e-e-e-ë] melléknév és főnév
I. melléknév
1. Olyan <személy>, aki (erős felindulásában) elvesztette az eszét, aki nem tud értelmes, józan emberhez méltón gondolkozni, cselekedni. Az az eszeveszett fiatalember belement a kalandba. Őrültségedbe már addig jutál, Hogy ily eszeveszett emberekre hallgatsz? (Arany János–Arisztophanész-fordítás)
2. Meggondolás nélkül véghezvitt, a józan mértéktartás híjával levő <cselekedet, megnyilatkozás>. Eszeveszett költekezés, mulatozás, tékozlás, tett. Eszeveszettebb lett a víg dal és zene. (Jókai Mór) || a. Kétségbeesett, elkeseredett, vad. Eszeveszett düh, gyűlölet, ordítás, sikoly. Eszeveszett harag fut égő agyába. (Petőfi Sándor) Nem hallgatád meg Eszeveszett, vad átkaim. (Tolnai Lajos) Lihegve a gyűlölettől szórtam felé sértéseket; de eszeveszett izgalommal vártam este. (Kaffka Margit) || b. (főleg határozóraggal) Ijedtségtől, indulattól, rémülettől hajtott és többnyire pánikszerűen gyors <mozgás>. Eszeveszett menekülés; eszeveszetten fut, nyargal, rohan, vágtat. A két asszony eszeveszetten rohant ki az utcára. (Vas Gereben) A csendőr most, hogy a keze felszabadult, eszeveszetten, vérbe borult arccal ment neki. (Nagy Lajos) || c. (túlzó) Rendkívül nagy, nagyfokú, nagymértékű; őrült (I. 4). Eszeveszett ostobaság, rohanás, szerelem. Csak sírni volt lelkemnek ereje | … így büntetve saját eszeveszett | gyöngeségemet s – tán – önzésemet. (Szabó Lőrinc)
II. főnév -et, -je [e, e] (ritka) Eszeveszett személy. Ebadta eszeveszettje! Én most már nem segithetek … Eszeveszett! ugy kell neked! (Vajda János)
eszeveszettség.
