Testamentum
Testamentum 1. A kifejezés a klasszikus latin nyelvben eredetileg »végakarat«, »végrendelet« értelmű. A mai egyházi szóhasználatban azonban már elhalványodott ez a jelentés és mint irodalmi fogalom, a Szentírás 1., ill. 2. részének a neve csupán a legtöbb európai nyelvben (the Old Testament, the New Testament, l'Ancient Testament, le Nouveau Testament, das Alte Testament, das Neue Testament stb.). Ezen elnevezések alapja a latin Vetus Testamentum és Novum Testamentum terminológia, ami pedig a K-i egyházatyák szóhasználatának a pontos átvétele. Ők foglalták ui. egybe, az egyház történelme során először, a B 2 részét a diathéké kifejezéssel: hé palaia diathéké és hé kainé diathéké. A testamentum, ill. diathéké eredeti alapjelentése megegyezik. »Szövetség«-ként való érteltnezésük (ld. pl. a mai magyar szóhasználatot: Ószövetség-Újszövetség) Hieronymustól származik, aki a diathéké kifejezést (ami az LXX-ben a h. börít fordítása) Vulgataban, foedusszal (135×), ill. pactummal (96×) adta vissza, míg a zsoltárokban meghagyta a Vetus Latina testamentum fordítását. Napjaink teológia szakirodalmában vitatott a börít »szövetségként« való értelmezése.
2. Kedvelt zsidó irodalmi műf'aj az intertestamentális korban. A valláserkölcsi nevelést, ill. építést szolgálták. A bölcsességirodalom stílusában íródtak. A tanítás az apa-fiú relációban folyt (B-i minták: 1Móz 49; 5Móz 33; Józs 23-24), ezért kedvelt személyek a pátriárkák (a 12 pátriárka testamentuma). (Ld. még BIBLIA; SZÖVETSÉG; ÓSZÖVETSÉG; ÚJSZÖVETSÉG)
