latrikánus költészet
latrikánus költészet: „a lator poézis elsősorban a deákos műveltségű nemességnek s valószínűleg még a polgárságnak volt az ’irodalom alatti’ irodalma” (Gerézdi Rabán). Két válfaja (a kurvacsúfoló és a kiéneklés) régi költészetünk fő ágához, a vallásoshoz, ill. a szerelmihez (→ virágének) igazodik, ezeknek parodisztikus, obszcén megfelelője. Az obszcén asszonycsúfoló az egyházi prédikációk feddő-oktató hangját, stílusát utánzó, Európa-szerte ismert középkori vágáns műfaj leszármazottja (→ didaktikus költészet), „azt mímeli, hogy az erkölcs védelmében hallatja szavát, hivalkodva tükröt tart a delikvens elé; s ezzel is menlevél a latorkodásra... a célba vett már csak ürügy, fő a trágárkodás” (Gerézdi Rabán). Leghírhedtebbek Madách Gáspár (1590?–1640) ilyen típusú költeményei, de idetartozik az 1505-ben feljegyzett, csúfondáros Körmöczbányai táncszó is. A kiéneklés a fennkölt hangú udvari szerelmi költészet művészi eszközeivel „latorkodik”, a szoknyabolond férfiak megjátszott „nagy szerelmét” énekli. A világi szerelmi költészet képes beszédét utánozva a szó szoros értelmében kétértelmű alkotásokat hoz létre. Legismertebb példája „Balassa János éneke solymocskájárul”, amelynek nagyfokú illetlenségét a gyanútlan olvasó rajongó szerelmes versnek vélheti. Amikor a 16–17. sz.-i egyházi prédikátorok egyhangúlag „hitvánságnak, ganéjnak” pocskondiázták és üldözték a virágénekeket, akkor – sajnálatos módon – a szintén szerelmi témájú latrikánus énekekkel vették egy kalap alá őket. Pl. 1561-ben Melius Juhász Péter így magyarázza Szent Pál apostol levelét: „Itt megtiltja Pál a parázna, hívságos, csúf és trágár beszédet, virágéneket, lator dúdolást.” Népköltészetünk verses trágár alkotásai is a latrikánus költészet körébe tartoznak, legtöbbjükkel mulatságok (szüret, farsang), lakodalmak alkalmával találkozunk. Céljuk hangulatkeltés és a hallgatóság szórakoztatása. Viszonylag kevés trágár folklóralkotást ismerünk, mivel sokáig nem tartották ezeket gyűjtésre, lejegyzésre méltónak. – Irod. Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Gerézdi Rabán: Balassa János éneke solymocskájárul (Irod. tört. Közl., 1965).
Küllős Imola
