Fanni hagyományai
Fanni hagyományai
Legterjedelmesebb, legismertebb és legkitünőbb e dolgozatok között az a kis regény, mely a Fanni hagyományai címet viseli. Toldy, bár lehető tartózkodással azt sejteti, hogy a mű valóban egy ifjan elhalt nő leveleiből és naplóiból van összeállítva. Székely József a hatvanas évek elején talált Kármán hagyatékában egy 78 levélből áálló német szerelmi levelezést, melynek egy részét lefordítván, az egész viszonyt mint a Fanni hagyományainak alapját állította a közönség elé. Az összes levelek, melyeket azóta Abafi Lajos adott ki, könnyen meggyőzhetnek Székely tévedéséről. Kármán kedvese Grünthalli Öffner Marianna volt, felesége a dalmata gróf Markovics Miklósnak, ki vizen és szárazon a századában tipikus katonai kalandor életét élte, mig a Bánságban egy adományt kapott. Felesége hol itt, hol ott nyomorgott s Bécsben és Bécsújhelyt 1789-ben félévig folytatott viszonyt Kármánnal. Kacér, szenvedélyes és érzéki asszony volt, kiben nem hiányoztak nemesebb felindulások, de alakja egészben a könnyelmű kalandornő színében áll előttünk, kinek hányatott életében Kármán csak epizód volt. A ki figyelmesen olvassa leveleit, okvetlen arra a meggyőződésre jut, hogy ez az asszony nemcsak mintája nem lehetett Fanninak, hanem Kármánnak egyenesen el kellett feledkeznie róla, mikor Fannit s benne a szerénységnek, lemondásnak, szeretetnek, örök hűségnek bájos képét megalkotta: a hiú és könnyelmű szép asszony már akkoriban saját fogatáról nézte le a költőt. Már a kik Markovicsnéban keresték Fanni eredetijét, leveleiben a hagyományok alapját, eltértek Toldy sejtelmétől Fanni íróságára nézve. Baráth Ferenc, de különösen Gyulafi Pál, meggyőzőleg és szépen mutatták ki, hogy a novella Kármán eredeti munkája, s e felfogást csak megerősíteni látszik az a negatív eredmény, mely Heinrich Gusztávnak a német Werther-irodalomban a Hagyományok forrását illető szorgos kutatásait kisérte. Mindez azonban nem zárja ki, hogy elfogadjuk Toldynak azt a »hiteles forrásból« merített s »egy kortanú által bizonyított« állítását, hogy a novella való történeten alapúl, »Fanni, egy nemes ház gyermeke, Kármán kedvese volt, s mert szülői gátolták szerelmét, ennek kora áldozata«.
A szenvedélyes és érzékeny szívélet képe, az alak és stíl, melybe öltöztetve van, mint Rousseau Nouvelle Héloiseére és Goethe Wertherére emlékeztet. A mint e halhatatlan könyveket Houdetot Zsófia és Buff Charlotte sugallották, úgy jelenik meg az elhalt kedvesnek testi, lelki képe Kármán emlékezetében. Nevét valószínűleg Klopostock Fannija után kapta, kiben a szerelem ereje s a halhatatlanság hite olvadt össze. A szív érzésének jogát és szentségét hirdetik ez áramlat költői mind, közöttük Kármán, midőn lángoló szavakkal vívják ki a világ részvétét a jogukhoz nem juthatott s megtört szivek iránt. E gondolat Kármánnál igazságban is, megillető hatásban is nyer az által, hogy egy fiatal leány pályájában fejezi ki. Ennek az egész iránynak kedvelt elbeszélő alakját, a naplót és levelet, melyet először Richardson Pamelájában találunk, használja Kármán is, s bevezetésében, mint Rousseau és Goethe, ő is él az elhitetésnek azzal a módjával, hogy magát csak gyűjtőnek, kiadónak tűnteti föl. »Az igaz szerelem: emésztő tűz« – ezt tanítja Rousseau, ezt példázza Kármán is egy »szép léleknek és érzékeny szívnek« történetével. Hőse Fanni, egy vidéki nemes ház gyermeke, tele természetes finomsággal és a ragaszkodás ösztönével, búsan érzi elhagyatottságát, megaláztatását, rideg atyja, szívtelen mostohája és kényeztetett testvérei oldalán. Magányában szeretet után sovárog, egy vidéki bálon találkozik egy ifjúval, a kit megszeret s a ki viszontszereti. Nemes szerelmét nem tudja titkolni, s irígylik és feddik miatta. Atyja elszakítja kedvesétől, a világ méltatlanul elrágalmazza. Fanni szomorú sorsában elhervad s halálos ágyánál atyja átlátja igaztalanságát, de már hasztalan. Haldokló szemeit kedvese fogja be. Fő érdeme a munkának a gazdag és olykor lehelletfinomságú lélekrajz, mely máig páratlanul áll irodalmunkban. A mult században divatos pastellek áttetsző, olvadó gyöngédsége ez. Csak Kármán eleven képzelete, éles szeme és nagy érzékenysége festhette ennyi művészettel a fiatal leányszív sejtelmeinek, hangulatainak, vágyainak és emlékezéseinek e mozgalmas fodrozatát, s szerelme pusztító árjának mélyeit és csillogó színjátékát. Rousseau után először fest természeti képeket az emberi érzésvilág tükréből, mely utóbb, szintén Rousseau nyomán, Kisfaludy Sándor lírájának fő indítékává lesz. A külföldi hatások mellett a történetnek éppen alapjellemében, a régi magyar felfogást elénk is idézi. Fanni gyászos sorsának kulcsa: szerelmének rohamossága, kizáró uralma egész valója fölött, beleütközése a korabeli magyar társadalom formáiba és nézeteibe, melyek szerint »a leányban a legelső virtus a szemérmetesség«. Fanni szerelme, bármily tiszta volt, már megsértette ennek hagyományos bilincseit s áldozatául kellett esnie. Emlékének s egyszersmind Kármán művészetének, félszázad múlva, Kerényi Frigyes gyújtotta a legköltőibb áldozatot:
Mióta alszol, annyi év lejárt,
Érezlek mégis, mint a napsugárt,
Érezlek mégis, mint a napsugárt,
Mely új tavaszkor nyájasan lesüt,
Verő szivet találva mindenütt.
Verő szivet találva mindenütt.
Fanni arcképe az Urániában.
