A vallásos líra indítékai
A vallásos líra indítékai
A XVII. század legelején még mindig az uralkodó protestantizmus eszméit találjuk, de már nem hódításban előretörve, hanem erejében bízva, ellenállásra készűlve. A feltámadó katholicizmus ellen védelemre készűl s a hitbeli ellentét erőteljesen kiélesíti. Hasonló éles ellentét van az ország politikai helyzetében. A magyarság s a bécsi udvar s e két hatalmas fél pártoskodó urai állanak szemben, s a küzdelem az alkotmányos szabadság védelmére egy századon keresztül meg-megújuló erővel szakadatlanúl tart. Az ország helyzete s a vallásfelekezetek geografiai megosztása folytán a protestáns hit s az alkotmány védelme csodálatos egységbe tömörűl, s természetesen teszi szövetségessé a bécsi kormányt a katholicizmussal. E század küzdelmeinek minden hangulata visszatükröződik lírai költészetünkben. A fegyveres szembeszállás izgalmai között a katonai élet, a hadi szerencse változandó forgása szerint a győzelem öröme s a legyőzetés kudarca, az elnyomatás idején a bánat és keserűség, az üldözés korán a bujdosók panasza táplálja líránkat. Így támadtak a tárogatós vitézi énekek a síppal kísért hajdú-dalok, a dallammal terjedő szép énekek, s a különféle helyeken bujdosók dalai; másfelől az istenes énekek, szép dicséretek, a hazafias fohászok, a papok jeremiádjai és a gályarabok keservei, így támadtak a titkon síró elégiák s a lelkesítő hazafias versek. Líránknak mind e termékét az egyéni és nemzeti érzésnek összeforrása sugalmazta, s az egyformán táplálkozott a vallási és politikai szabadság szeretetéből. Ily módon a népies költészet lírájában a vallásos és politikai elem oly szorosan egybefonódik, hogy élesebb elválasztásra nem gondolhatunk. E két érzés egyformán uralkodik a lelkipásztoron, a bujdosó tanítón és katonán, népies énekek helyet nyernek az egyházi énekes-könyvben s a vallásos ének kultusza általánossá válik. Van énekünk, a melyet csak magyar protestáns templomban lehet énekelni, hogy abban az istenitisztelet igéit megérezzük. Költészetünknek e vonását egy lényegtelennek látszó külsőségen is tapasztalhatjuk: írott és nyomtatott énekes-könyveink berendezésén. A világibb hangú énekeket írott forrásaink, néhány kódex, könyvtáblák s akták egyes levelei őrizték meg. Följegyezték, összeírták őket, mert bennök megtalálták saját érzéseiknek költői kifejezését. Ilyen gyűjteményekben egymást váltva találjuk a legkülönbözőbb tárgyú, hangulatú és korú énekeket. Nyilván szól e tapasztalás a líra egyetemessége mellett. Ugyanezt egy nyomtatott énekeskönyv szerkesztője, Újfalvi Imre, más szavakkal ugyan, de világosan kifejezi. »Felveendők lennének az Énekes-könyvbe némely világi énekek, írja, a mi neműek kevesen vannak, ha az Amorrul valókat kiveszed. A mi nemű fajtalanokat nem hogy elő kellett mozdítani és bocsátani, de mindenütt inkább veszteni.« Ezt a gondolatot az előző században már megvalósították, különösen Bornemisza s Gönczi; mindkettejök Énekes-könyvében együtt vannak a szép dicséretek s az országról szóló énekek, s hosszú ideig együtt is maradtak, míg csak az énekes-könyv új szerkesztése és az éneklés rendezése által a világi költészet ki nem szorúlt.
Rimai és Alsó-Sztregovai Rimai János címere.
Micsinyei és Beniczi Beniczki Péter címere.
Gyarmathi gróf Balassi Bálint címere.
