Koháry versei
Koháry versei
Fogsága tette őt költővé. Börtönének fenekén hazája sorsán szomorkodik, istenét dicséri, ájtatosságban gyakorolja magát. Nyomorúságát és istenében vetett erős reményét verses alakban fejezte ki. Hosszú, három soros strófák ezek, s minden lendület és költészet nélkül valók. Nagyon jól érezte, hogy fűzfa verseivel, miként maga mondja, halhatatlanságra nem jut; de hálás volt a verselés foglalkozása iránt, mert enyhítette általa rabsága sanyarúságát. Rabságában írt istenes énekei és erkölcsös versei, axiomái mind helyzetében nyert hangulataiból fakadtak, bennök csak a fájdalomnak sivársága s az állandó hűségnek magasztos ereje nyer egyszer-egyszer szép kifejezést. Énekeinek öt füzete annyira hasonlít egymáshoz, mint rabságának egyik hónapja a másikhoz. Verseit magában dúdolgatta, mert írószereket nem kapott, s kiszabadúlása után emlékezetből jegyezte le. Ezzel enyhítette rabságát:
Untalan sóhajtva s Istenhez óhajtva enyhítsük sorsunkat,
Világot ismerve s hívságát gyűlölve felejtsük el búnkat,
Verseket koholva, s azokat faragva mulassuk magunkat.
Világot ismerve s hívságát gyűlölve felejtsük el búnkat,
Verseket koholva, s azokat faragva mulassuk magunkat.
GRÓF KOHÁRY ISTVÁN ARCKÉPE.
KOHÁRY ISTVÁN VERSEINEK ELSŐ LAPJA. (1720.)
S jól esett neki, hogy reménységének versében hangot adhat:
Nem ejthet kétségtelen, ad isten hitemben, jó reményt szivemnek.
Éhségem elmúlik, jólakásra válik, sorsom megfordúlhat,
Keserves rabságom s nagy erős fogságom szabadságra juthat,
Elveszett értékem, s előbbeni fészkem megint helyreállhat.
Éhségem elmúlik, jólakásra válik, sorsom megfordúlhat,
Keserves rabságom s nagy erős fogságom szabadságra juthat,
Elveszett értékem, s előbbeni fészkem megint helyreállhat.
Petrőczi és Kaszavári báró Petrőczy család címere.
Zichi gróf Zichy Péter címere.
Hűsége, állandósága s reménysége táplálták nyomorúságában, s jutalmazták szabadsággal, kitüntetéssel, ranggal és királyi adományokkal. 1685-ben örökös gróffá lett, azután a bányavárosok és dunáninneni részek altábornagya, 1704-ben királyi biztos Selmecen, 1711-ben Hont és Nógrád örökös főispánja, 1714-ben országbíró, az 1715 és 1725-iki diétákon császári megbízott. Rohamosan emelkedett, s mindenre folytonos szolgálataival gyarapította érdemeit. 1687-ben Egert ostromolja s jobb kezét elveszti, 1703-ban Rákóczi ellen a felvidéken táboroz s az alsó részeken hadsereget gyűjt, majd közhivatalokban szolgálja hazáját és királyát. 1726-tól betegeskedni kezd s 1731-ben meghal. Holttetemét a garam-szentbenedeki egyházban nagy ünnepséggel s nagy szomorúság között helyezték el; síriratában olvassuk: »Pro patria moritur, Caesare, proque Deo.«
