december 16. 347. sz.,
december 16.
347. sz.,
347. sz.,
Ha nem volnánk magyarok, e percben kétségkívül legjobban érdekelne a Mac-Mahon vergődése a republikánus többség hálójában.
Örülnénk rajta, hogy a »hős sebesült« beadta derekát, áhítatos szemforgatással mondván:
»Meghódolok az ország szavazatának.«
Azután pedig kételkednénk rajta, ha vajon igazán meghódol-e hát, s igazán rendben van-e szénája a franciáknak, a világ e legkönnyűbb vérű nemzetének, hol a politikai élet hullámzása még pillanatokra sem mutat stagnációt, az egyik szélsőségből a másikba dobva az állam hajóját.
De minthogy magyarok vagyunk, most kisebb gondunk is nagyobb a franciák bajainál és nem tudunk sem érezni s kivált beszélni egyébről, mint a mi saját fájdalmunkról, mely Plevna elestével ért.
Még a tréfa is elhalt ajkunkon… s e neki szánt rovatot a szomorúság örökölte tőle.
S e szomorúság, török testvéreink baja egyre jobban fáj.
Mert nem tudunk gyógyírt találni reá.
Mert a népgyűlés, habár egy gyógyszerész vezeti is, nem elég medicina.
Ozmán basa lábát, mint egy mai távirat jelenti, amputálni fogják.
Most lesz ő igazán valódi testvére a magyar nemzetnek, még külsőleg is egy azzal.
Éppúgy, mint mi, nem fog a maga lábán járhatni.
