október 23. 293. sz.,
október 23.
293. sz.,
293. sz.,
A magyar időszaki sajtó múltja tele van híres botlásokkal, melyek szeretetreméltón nyilatkoznak néha, s inkább komikusak mint bosszantók. Legtöbb a naivság rovására esik.
Ha valamikor ezeknek is akad megírójuk, az mint egy piramisnál áll meg az úgynevezett »Greguss nótá«-nál.
Ez pedig, ha Greguss csinálta is, nem valami állatmese, sem pedig, ha nótának híják is, nóta, hanem csak egy elhírhedt »gixer« megjelölő kereszt- és vezetékneve.
Mikor még Greguss a »Pesti Napló«-nál entrefilet-ket csinált, született vala az ő elméjében egy igen érdekes hír, melyet a »Pesti Napló«-tól átvett az összes sajtó: mikor végre a legutolsó apró lapba, a »Gyors Postá«-ba került, s a »Gyors Posta« a Greguss kezibe, a lelkiismeretes hírlapírónak nagyon megragadta figyelmét ez a meglepő újdonság, s betette azon módon a »Pesti Napló«-ba, azon megjegyzéssel, hogy: »a “Gyors Postá”-ban olvassuk e meglepő hírt.«
Még ennél is különb azonban az »Asbóth-nóta«. Csodálatos az, amennyi ővele történik! No, de ezúttal csakis ezt mondjuk el.
Cikket írt a »Magyar Politiká«-ba. A cikk akárhonnan vette, kitűnő volt, s még a bécsi lapok is átvették. Legalább Asbóth onnan olvasta (persze nem a neve alatt) vagy egy hét múlva. Nem ösmert rá a gyermekére. Neki könnyű az!
Nem ösmert rá és megcáfolta, sikerülten és talpraesetten… »hogy a bécsi lapok ilyen otrombaságot írnak sat.« Csak a legvégén sült ki, hogy a mi derék Asbóthunk önmagával verekszik olyan nagyon. Ő maga bámult rajta legjobban, pedig ő tudhatta leginkább, »mi« rövidíti meg olyan nagyon az emlékezőtehetséget.
Ez volt az »Asbóth-nóta«.
E két históriai baklövés mellé sorakozik számos kisebb, mint a »Kelet Népe« azon érdekes esete, midőn a »tegnapi« saját híreit a »holnapi« számba nyírta bele; azon minden képzeletet meghaladó gyorsaság, mellyel az »Ellenőr« ma délután négy órakor írja meg a ma délután hét órakor kezdődő várszínházi előadásról a hiteles tudósítást. Igaz, hogy aztán a nagy gyorsaságban azt se tudhatja a működőkről, fiú-e vagy leány egyik-másik; aminthogy például Feleki – a saját feleségévé avanzsírozott a kritikában.
Hát bizony mind együttjár ez ezzel a foglalkozással…
Hanem rosszabb az annál, mikor valakinek úgy eljár a nyelve, mint ma a »Hon«-nak.
A »Hon«, a mindenttudó »Hon« előadta Crispi úr politikáját. Olvasott az ő teleszkópiumán keresztül az utazó olasz szívének titkos redőiben. Hát biz oda nagyon szép dolgok vannak beírva!
Sem többet, sem kevesebbet nem akar »aszondja« Crispi, mint hogy a török birodalom romboltassék szét s szláv államok váljanak belőle.
Erre aztán másnap ugyanez a »Hon« azt mondja, hogy Crispi s Andrássy közt pourparler volt s Crispi a legnagyobb megelégedéssel távozott.
Mit jelent ez?
Egy kormánylaptól nagy tévedés ilyen vastagon kompromittálni őexcellenciáját, Andrássy grófot.
Már ilyen öreg hiba talán még Asbóth Jánoson sem történt sohasem.
A kulisszák mögül
Múltkor történt, hogy Széll Kálmán pénzügyminiszterünk fejét nagy komorság szállotta meg, részint a rente sikeretlensége, részint egyéb kalamitások miatt.
– Hogy is lehet az, hogy ez a rente (kimondva rant) nem sikerült?… Pedig olyan szépen volt kikombinálva. – Hja, barátom – mondja Tisza Kálmán –, rossz a neve; attól féltek az atyafiak, hogy a rant berántja. Aztán különben is szomorú múltja van nálunk az államkölcsönöknek, amiket sohasem szoktak visszaadni. Emlékezel még a kényszerkölcsönre?
– Hogyne – mondja Széll sóhajtva. – Magamnak is benn úszik nehány forintom, amit illo tempore az államkasszának kölcsönöztem.
– Feneketlen örvény az, barátom, millió lyuka van annak…
– Érzem… tapasztalom – mondja Széll fázós hangon. – Előre is borzadok, hogy azon megnyugtató budget-beszédek után, melyeket tartottam, miként fogok egy napon a nemzet elé állni, hogy íme biztosítottalak benneteket, hogy ennyi és ilyen áldozatokkal ki foglak rántani a bajból, helyrehozom a zilált pénzügyeket, s most, nemhogy ezt tettem volna, hanem minden kevés, a takaró egyre szűkebb…
Tisza közbenevetett.
– Lári-fári! Te semmit sem tanultál attól a Menyustól. Kálmán! Kálmán!… te rossz szemfényvesztő… rossz pénzügyminiszter vagy.
– Jogosult szemrehányás… de hát te is mit tehetnél, majd akkor… és az az »akkor« nagyon, nagyon közel van.
– Csigavér! Azt tenném, amit az egyszeri női szabó…
– Mit tett az a szerencsétlen?
– Azt cselekedte biz ő, hogy selyemruha-varrással bízták meg őt is, minthogy azonban a szövetből per clincum clancum, itt is, ott is elkallódott egy darab, a ruha, melyről különben mértéket vett fel, igen szűknek ütött ki s be nem takarta az illető hölgy testét, kivált elöl…
– Ühüm! Értem, aminthogy majd az én pénzkészletem sem lesz elég az államköltségek fedezésére. Nos, mi történt a szabóval?
– Az, hogy még neki állott feljebb. Nem ő vette fel – azt mondja – rosszul a mértéket, hanem a nő bájai nevekedtek meg azóta. Tessék kiküldeni szakértő bizottságot.
– Ejnye, Kálmán! Mondasz valamit!
