október 24. 294. sz.,
október 24.
294. sz.,
294. sz.,
Életkép
Az egyetem ambitusán gyakran lehet látni, mert ötvenével jár ott. Kabátja poros, csizmája pirul afölött, hogy immár három hónapja nem látott kefét. Buzogány-tüskés haján pörge kalap libeg, lebillenve a szemre. A szem szikrát hány. Ha kémiai elemzés alá lehetne fogni ezt a szikrát, bizonyára költői önérzet és rosszul sikerült kollokvium sülne ki belőle; mert ő bölcsész, és ami fő, író. Akár az egyik, akár a mások jogcímen hallgatja a »honárulás dalnokát«, Gyulai doktor urat is, kinek önönmagánál is nagyobb szekundaíró plajbásza van. Az amice nemigen jár azonban az előadásokra, minélfogva nem is tud semmit: és ennélfogva előre is remeg attól a rettenetes szekundaíró plajbásztól. Lehetetlen, hogy keresztülmenjen, hacsak valami »jószerencse« nem adódik. Aminthogy adódik is. Azok az imposztor újságírók odáig mennek, hogy a Gyulai Pál irodalomtörténeti nyomozásai ellenében odavetik tollukat a mélyvágányú, gonddal lerakott tudománysínekre, miken a jövendő civilizáció vagonjai fognak robogni… Ohó! kiált fel az »egyetem Bendeguza« önmagához! Ebből te hasznot húzhatsz, fiú! Most vesd ki azt a tudományodat, ami nincs benned! Cáfold meg a Kossuth-védőket, s vedd pártfogásodba Gyulait! A »Pesti Napló«-ban kiadják a »közönség köréből« s még tán a »Fővárosi Lapok«-ban is próbálhatsz szerencsét, olyankor, ha Vadnay nincs otthon. A tanári kebel hálája megsúgja a kéznek s a kéz a szekundaíró plajbásznak, hogy »emlékezzék«… Így lesz a Bendeguzból később Gyulai révén »doktor« annak tanúságául, hogy ahány doktor, annyiféleképpen – jut a diplomájához.
*
Egy ferencárosi választópolgártól vettük a következő sorokat, melyeket csak némi kihagyásokkal lehetett besorolnunk e rovatba:
———————————————————
Nemcsak a Teréz-, de a Ferencvárosban is most van búcsú. A Csernátony kilátásait búcsúztatjuk a kerületétől: vidám énekszóval kísérjük ki a kapun, melyen ezentúl nehezebb lesz neki bejutni, mint a bibliai tevének a tű fokán. Gúnyolólag volt említve nehány nap előtt a Liliom utcai »Sturm«, a »tizenkét apostol«, s ezek közt Besze János bátyánk, kinek egyedül adatott meg a természettől azon dicsőség, hogy »madártávlatból« nézheti az »ifjú fővárost«, s eszerint annak »Ferencváros« nevű részét is.
De hogy mindezekről szólhassunk, kezdjük a sajtón, ezen a gúnyos, szeszélyes szörnyetegen, mely egyre hangoztatja, hogy milyen átkos visszahatása lesz majdan azon közönyösségnek, mely a honpolgárok közt elharapózott a közügyek iránt, – s íme most, amint Hets Ödön vezérlete alatt nehány ember megmozdul, hogy kötelességét teljesítse, a sajtó az, amely siet, az egésznek nevetséges színezetet adni.
Tizenketten voltak, írta az »Ellenőr« gúnyosan… csak tizenketten…
Ez aztán a morál.
Hátha csak egyetlenegy lenne is, aki tudni kívánja, hű maradt-e képviselője a programjához, szabad-e azt azért kinevetni? Komikumot csinálni abból, hogy valaki kötelességét teljesíti.
Ez a szomorú morál könnyen visszaeshetik a sajtóra. A polgári kötelesség teljesítésének elég jutalma az öntudat, s nem szorul a részrehajló sajtó dicséretére.
Mi csak azt üzenjük az »Ellenőr«-nek, hogy az nevet jól, aki utoljára nevet; – s azt Csernátonynak, hogy az »Ellenőr« elég jó lehet arranézve, miszerint lehurrogassa a becsületes polgárok hazafias mozgalmát – de bármilyen nagy lepedő is, nem fed be akkora helyet mégsem, amiből ki lehetne hasítani egy választókerületet a – Csernátony számára.
Az a tizenkét apostol ezentúl is küzdeni fog az »álpróféta« ellen, ki a frigyládába, melyet választói rábíztak, verkli instrumentumot tétetett és sírva-ríva csinálta a kormány mellett Petőfiből:
Ma itten, holnap ottan,
Ez csak az élemény…
Ez csak az élemény…
Most aztán, amint mi is más húrokat kezdünk pengetni, ő is Tóth Kálmánból keresget idézetet:
Lemondani, lemondani,
Könnyű nektek azt mondani.
Könnyű nektek azt mondani.
Hanem hát a kérlelhetlen végzet… diktandó szerkeszti az eseményeket, s még a hatalmas »Ellenőr« is hiába bocsátkoznék vele polemiába.
A »tizenkét apostol« egy követője.
