október 26. 296. sz.,
október 26.
296. sz.,
296. sz.,
Ha az embernek annyi címe van is, mint bogdándi Sztupa György gyógyszerésznek, a vaskoronarend lovagjának, a fehértemplomi kerület országos képviselőjének, a nemzet szakácsnéjának sat.…, még akkor is szomjúhozza az új titulusokat.
Legfényesebben mutatkozik ez a mánia – nem Posner Károly Lajos-, hanem tudvalevőleg Milán szerb fejedelmen, kit nem nemzete jóléte iránti gond csalogatott a török elleni hadjáratra, mert tudta, hogy az Abdul Hamidka – szárnya alul a Sándorka – szárnya alá kell kerülnie, ami sem több, sem kevesebb, mint eben gubát cserélni. Ami csalogatta, az a »királyi« cím volt. Emiatt aztán zálogba került a Dusán fringiája, a felesége smukja, s megüzentetett a portának az achillesi harag, mely a buksi fejű »Král« keblében dühöngött.
Hanem hát semmit sem könnyebb lehűteni, mint a vitézséget. Jó medicina az ilyen holdkóros nyavalya ellen a – félhold. Milán szilaj természete dicső ősei hajdani foglalkozásához idomult, megjuhászodott.
Milánból spekuláns lett.
Nathalie fejedelemasszony ráförmedt a fejedelmi fajankóra és megmondta neki, hogy ha künn nem lesznek a zálogok tavaszig, – akkor leforrázza.
Milánka tanulékony jó férj, meg van elégedve, ha a házi háborút képes legyőzni. Elég nagy hatáskör az neki. Aztán olyan édes otthon a gombolyagot tartani és a kis Dusánt elringatni… Csak ne rína-sírna annyit a kis akasztófáravaló!…
A cár azonban nem így fogja fel a dolgot. Ő a vérben gázoló kéz, és szüksége van mindenik ujjára. Milán is egyik ujja, mit ugyan tehetetlenné tett egy időre a görcs, de már azóta ismét mozdulhatnék. Levelet küld tehát, buzdító cári ígéretektől duzzadó levelet. Piros a pecsétje, finom a hajtása. Milán azonban nem törődik sem az ígéretekkel, sem a pecséttel, sem a hajtással, neki pénzeslevél kell. Minden Demosthenesnél szebben beszél az arany.
És a cár aranyat is küld, csak jöjjön már Milán a háborúba.
– Nem lehet – mondja Milán –, mert csak akkor lesz velünk a hadiszerencse, ha a Dusán kardját oldalamra köthetem; azt pedig ott van a nagy zálogházban.
– No, hát nem bánom, váltsd ki. Itt van még negyvenezer arany.
Mikor a kard már megvan, akkor ismét megy az üzenet.
– Mennék már én szívesen, de hitelezőim nem eresztenek.
– Nos, hát jól van, fizesd ki előbb minden adósságodat – így a cár –, küldöm hozzá a szükséges összeget. De meg ne csalj! Aztán siess!
– Mennék már én, felséges cár, de azon okoskodom, miből él addig itthon az én kis feleségem és a felséged kis keresztfiacskája, a Dusánow? Csak nem hagyhatom őket a novemberi hurcolkodás esélyeivel szemben, költség nélkül? És azon esetre is, ha én el találnék esni, csak illenék gondoskodni az özvegyemről.
– Vigyen el benneteket az ördög. Jól van, itt egy félmillió a feleséged számára. Mozogj, gyorsan!
– Mennék én, – de a seregem nem akar jönni. Pénz kellene nekik.
– Itt küldök. Oszd ki s jöjjetek!
Milán visszafelel:
– Most meg már éppen teljesen lehetetlen. A katonáknak küldött pénzt megtalálta mellényzsebemben a feleségem s elvette. Tudja felséged, milyenek az asszonyok.
– Itt küldök mást. Csak jöjj!
– Dehogy mehetek, dehogy… A feleségem tőkéjének elhelyezésével vagyok sok időre elfoglalva.
…És Milán tovább is ringatja a kis Dusánt otthon, s nem vágyik sem a Sztupa, sem a Posner címeire… ha van valami gondolata, az legfeljebb arra szorítkozik, miként lehetne még »megpumpolni« a fehér cárt.
Egész Európa álmélkodik, hogy ilyen szépen megjött az esze…
*
Ma »Pál«, a szerkesztőségi szolga azzal nyitott be, hogy olvastam ám egy »Magyar Hírlap« nevű újságot?
– Így árulja el, hogy »pálinkamérésben« volt – jegyzi meg találólag valamelyikünk.
– Az aztán a lap. Annyira megírtak már ott mindent szögről-végről, ami ezen a gyarló világon megesett, hogy most már arról vagyon abban egy gyönyörű szép »cikköly«, hogy »Hol késnek a csókák?«
– Hát hogy hol késnek?
– Hja, nagyon szépen van az ott elkrónikázva. Iszonyú »ékös« dolog az. Hogy hát ím minden eleven állat, aki itt szokott tartózkodni télire, visszagyütt már erre az istenadta szülötte földjire, csak a csóka, varjú a nem jött meg… nem is gyün asszongya az idén…
– De hát miért, azt mondja már el, Pál?
– Hát csak azért, mert a csóka, varjú megérezte a muszkahalál szagát. Ott lakmározik mind Plevna és Jantra alatt az holtaknak az ő tetemein… Csakhogy ám nagyon ki van fundálva, nem bírom én azt úgy az én kurta eszemmel kicifrázni. Ehun ni, maga az újság, tessék megolvasni…
Fogom. Csakugyan benne a cikköly, hogy ott tanyáznak a mindent megszagoló csókák, hollók a Jantra alatt, »de ha majd (így ír a böcsületes újság odább) a hófuvatagok elveszik a hollók- és csókáknak az ő keresetét, a hollók- és csókáknak rossz dolguk lesz, s majd eszébe jut mindeniknek a maga – hazája…«
———————————————————
Eddig a cikköly. Szép és felette találó a – »Magyar Hírlap«-ra.
Ez »ócsó« újság hollói és csókái önmagukat szatirizálják.
Ezek is olyan vándormadarak… ma itten… holnap ottan… ahol temetkezés van. Tisza összegyűjtötte a hollókat és csókákat a választások előtt közvéleményt csinálni… ráeresztette őket… a publikumra… a levegő elég dögletes… tegyék még romlottabbá. Ha nincs elég hulla – tegyék azzá a – népakaratot. Mérgezzék meg a népet.
S az »olcsó« újságot tízezer ember járatja. A szegény jámbor legyeknek tetszik a légyvesztő papiros.
…De ha majd (hogy a légyvesztő papiros cikkölyéből idézzek) a hófuvatagok és a választási vihar megtisztítja a levegőt s elveszi a hollók- s csókáknak keresetét, a hollók- és csókáknak rossz dolgok lesz s majd eszébe jut mindeniknek a maga – hazája, melyet bolondítani, megmételyezni igyekezett a cikkölyeivel.
