II. Tóth Ilka és a koptatási rendszer.
II. Tóth Ilka és a koptatási rendszer.
Hogy Aradi úr és az osztrák-magyar monarchia hasonlítanak egymáshoz, sohasem hittem volna.
Pedig hasonlítanak.
Én ezzel a dicsőséges Monarchiát megsérteni, megbántani nem akarom, ámbár éppen a Monarchia az, mely valahányszor államadósságairól van szó, mindig az operettből idézi:
Had' szóljanak, had' szóljanak
A kornevilli nagy harangok!
A kornevilli nagy harangok!
De nekem ehhez semmi közöm. Én csupán abban állítom föl a hasonlatosságot Aradi úr és a Monarchia közt, hogy mind a kettő nagyban kultiválja a koptatási rendszert.
Sehol sem kopik el és járja le magát annyi államférfiú, mint Ausztriában.
És senki sem koptatja el színeit úgy, mint Aradi.
Itt van például Tóth Ilka. Egy fiatal tehetséges színésznő, akinek még jövője lehet.
Mint kezdő csak most tűnt föl; a közönség megszerette.
S mint aki szárnyakat kap a sikerben, ereje napról-napra izmosodik, szemünk előtt nő szemlátomást, mint a megtelő hold.
De mert a közönségnek kedvence kezd lenni, s neve úgyszólván már vonzerő a színlapon, Aradi úr fogja magát és a fiatal kezdőt mindennap játszatja. Játszik a Budapesten-ben, játszik az »Egy katona történeté«-ben, játszik másnap a »Kornevilli harangok«-ban utána való nap a »Vereshajú«-ban és játszani fog ma ismét a »Tartalékos«-ban, szóval játszik mindent, mindennap.
De hát szabad ezt tenni Aradinak? Szabad a szerződés szerint, ha puszta üzletnek tekinti a színművészetet.
Szabad, ha nem tartja lelkiismeretbe vágó dolognak a tehetséget megölni.
Mert ha Tóth Ilka a világ legnagyobb lángelméje lenne, akkor is el kellene züllődnie e rendszer mellett.
Prielle Kornélia, Prielle Kornélia; de ha Aradi mindennap játszatná össze-vissza, egy-két év mulva nem lehetne megnézni. Sztereotipikus vidéki színésznővé válnék.
Tóth Ilkának szüksége van, hogy tehetségét szorgalommal, bizonyos irányban fejlessze, hogy szabatosságra, ábrázolásra szokjék, s Aradinak kötelessége nem meggátolni ezt, de segédkezet nyújtani arra; mert kell, hogy a vidéki színpadok neveljék a művészeket a nemzetnek.
Hány elcsenevészített talentum van a vidéken, olyan mint a kifacsart citrom… melyet megérni sem engedtek!
Ám vonják az igát a középszerűek, kikben nem vész el semmi; de ott, ahol a tehetség gyémántja csillámlik föl, ott le kell emelni a kalapot s el kell takarni vele az önérdeket.
*
