A nagymama
A nagymama
Az unokái kedvéért jár a színházba. Az arcáról le lehet olvasni, hogy szívesebben lenne már otthon az ágyban, s néha ravaszul úgy teszi az orrára a fekete lornyettet, hogy annak mögötte észrevétlen be lehet húnyni a szemeket és egy negyedórára átengedni magát a nélkülözött, az édes szunyókálásnak.
Ajka körül mosoly játszadozik, nyakát egyenesen tartja, senki a világon észre nem venné, hogy a jó, a ravasz nagymama alszik.
Megtörténik azonban (népszínházi előadások alatt), hogy ilyen szunyókálás alkalmával a mosolygó arc elborul, ijedelem kifejezése látszik rajta, s félálomban halkan felkiált:
– Náni… Jesszus… a fazekak…
– Mi az, nagymama? – fordulnak feléje a leányok.
A nagymama ekkorra már magához tér, és mosolyogva mentegetőzik:
– Semmi, semmi… azt gondoltam, hogy a Náni a fazekakat tördesi odahaza.
Pedig csak a népszínház legújabb akvizíciói produkálják a hangjukat a színpadon.
