A BOKRÉTA • 1893 (41. kötet)
A BOKRÉTA •
1893
(41. kötet)
1893
(41. kötet)
Egyszer csak rikácsoló női hangok zavartak meg írásomban. Éppen a Kohn-féle bűnügyben dolgoztam a vádbeszéden.
A szomszéd szobában, mely az alügyészé volt, ezt kiáltá valaki:
– Nincsen itt az a gazember?
– Kit tetszik érteni? Csak nem az alügyész urat? – kérdé egy félénk hang, melyet ösmertem, a Szmetany írnok hangja.
– Őt, őt, az alügyész urat. Azt a semmirekellőt, azt a gyönyörűséges mákvirágot. Jaj, csak a kezem alá kerülne! Mindjárt kikaparnám az átkozott két szemét. Mondja meg: hol van? de tüstént, mert…
– Nem tudom – nyöszörögte az öreg írnok.
Felugrottam székemről. Ez mégis furcsa! Ilyeneket mondani egy kollegáról, egy alügyészről itt a saját hivatalos helyiségében. Ez tűrhetetlen. Azonnal elfogatom.
Kinyitottam a szobaajtót, de egy pillantást vetve a dühöngő, toporzékoló nőre, hirtelen becsaptam újra és a harmadik szobába vonultam írni.
Az alügyészné volt. Barcsó Istvánné. No, ez már más. Ebbe nem avatkozom. Ez az ő dolguk. Akinek ilyen felesége van, tűrje. S édes megelégedéssel gondoltam az én szelíd, jó kis Annámra…
Tovább folytattam az írást, de egy kifejezés megrezzentett, mert a felbőszült asszony szavai ide a harmadik szobába is áthatoltak:
– Majd adok én annak más becsületes emberek feleségét csábítgatni, bokrétákat küldözgetni nekik, az én hozományomból, az én hozományomból!
Mi volt ez? Hogy süvített, hogy zúgott ez a nehány szó! Ej, ostobaság! Tegnap este egy szép kaméliás bokrétát láttam a feleségem asztalán. Meg is kérdeztem, ki küldte. »Egy udvarló« – felelte hamiskás mosollyal, amire aztán én tréfásan mondám:
»Nevezze meg, asszonyom, hogy kardomat szívébe márthassam. «
»Nem, istenemre nem, uram – szavalta csintalan pátosszal –, ifjamat nem engedem át a halálnak.«
Eközben behozták a vacsorát, s valami másról kezdtünk beszélgetni, a bokréta teljesen kiment eszemből. De most figyelmes lettem, lecsaptam a tollat és a másik szobába mentem hallgatózni, hátha az én feleségem bokrétájáról van szó. Elvégre is semmi se volna benne, ha Barcsó küldi a bokrétát. Gyakran jár hozzám és vagy kétszer volt ebéden is. Az illendőség is úgy hozná magával, hogy ilyesvalamivel kedveskedjék a háziasszonynak.
De már későn mentem. Barcsóné becsapta volt az ajtót. Kemény, katonás léptei a lépcsőzeten kopogtak.
Kinyitván az ablakot, utána néztem. Valóságos fúriában rohant végig a piacon, egyenesen a Csapó utca felé, hol a lakásuk volt. Ingerült gesztusokkal lóbázta napernyőjét, a mantillája úszni látszott utána.
Barcsóné izmos, magas, fekete arcú asszony volt, villámló haragos szemekkel, sas orral, duzzadt piros ajkakkal, kettős állal. Barcsó a pénzeért vette el; azt mondják, újság útján nősült, de e tekintetben sohasem lehetett valami bizonyosat megtudni. Szabó Julianna egy budapesti hentesnek volt a lánya, s csinos örökségéből emeletes házat és tanyát vásárolt itt az alföldi városkában.
Sokat beszéltek felőle, Xantipperől se többet annak idején. Indulatos volt s ilyenkor brutális, de különben kitűnő háziasszony, aki maga dagasztotta a kenyeret s híres befőzötteket tudott csinálni. A kisvárosi pletyka kifogyhatatlan volt a szapulásában. Csinos kis esetek keringtek róla. Hogy fogott egyszer puskát a férjére s kényszeríté bevallani, hogy a pénzét elkártyázta. Máskor téli időben utazván együtt, összefeleseltek a kocsiban, mire Juliánna egyszerűen ráparancsolt a férjére: »Takarodj le a kocsiról, a kocsi az enyém!« – s hóban, fagyban otthagyta az út közepén, gyalog volt kénytelen hazajönni.
De a legjobban jellemezte az alügyésznét, egy ez idő szerint még friss stiklije, mely most eszembe jutott. A múlt héten beszélte valaki a patikában. (Ilyen kis városban minden a patikában készül.) Augusztusban Abbáziában nyaraltak Barcsóék, de alighogy odament az asszony, megtévén a nagy utat, hirtelen, talán ötödnapra megint itthon toppant. Mindenki csodálkozott: mi történt, mígnem kisült a dolog: egy barátnéja arról értesítette, hogy itthon a szolgáló hanyagsága miatt a kedvenc kanárija kilehelte a lelkét. Dühbe jött, tört, zúzott és felkiáltott: »Meghalok, ha haza nem mehetek, hogy felpofozzam!« Vasútra ült, hazaért, felpofozta a Zsuzskát s ezzel visszautazott re bene gesta.
Visszaültem a periraton dolgozni, de a bokréta minduntalan fúrta a fejemet. Kellemetlen hangulat nyomta a kedélyemet. Hiába csillapítgattam magamat. Ostobaság, hiszen ki tudja, kinek küldte a bokrétát? S ki küldte a feleségemét? Meglehet maga vette, mert szereti a virágokat. De ha Barcsó küldte is, hát mi van abban? Semmi sem. Bizonyára nagy bolond vagyok, ha ilyeneken töröm az eszemet, mikor a Kohn-féle bűnügy olyan szép, olyan érdekes… Ámbátor, hogy ez a Barcsó is szép, érdekes fiatalember, nyalka egy ember, s ha asszony volnék…
Kivettem a zsebtükrömet és megnézegettem magamat; nem voltam megelégedve. Beösmertem, hogy a Barcsó sokkal csinosabb, sokkal, sokkal. Kipödörtem a bajuszomat, helyreigazgattam fejemen az elromlott választékot, s újra próbát tettem a tükörrel, de hasztalan. Barcsó még így is szebb volt.
Valami ellenállhatatlan vágy fogott el Barcsót látni, Barcsóval beszélni, belenézni a Barcsó szemeibe. Csengettem a szolgának:
– Barcsó ügyész úr még nincs itt?
– Nincs.
– Nem tudja hol van?
– Nem.
– Szaladjon el, nézze meg, hogy nincs-e nálam?
A szolga elment és én izgatottan vártam, míg megjön. Kiszámítottam a perceket, most a Kossuth téren van, most befordult a Kálvária utcába, ha jól ment, most lehet a színháznál, sőt már haza is érhetett.
Nyugtalanságomban kétszer is kimentem az öreg írnokhoz.
– Hol lehet Barcsó ügyész úr?
– Bizony nem szolgálhatok vele. Éppen a felesége is kereste.
– Úgy? Minek?
Az öreg írnok ravaszul mosolygott.
– Ebben az irányban nem nyilatkozott – mondá szokott rideg hivatalos stílusában.
A szolga csak nem jött, csak nem jött, újra kimentem a Szmetanyhoz:
– Menjen, bácsi, keresse meg valahol. Különös, hogy nem jött be. Tudja meg: hol van, miben jár? Mert különös, igazán különös.
Szmetany nemigen értette, hogy mi különös van abban, mikor az alügyész úr máskor sem szokott délután bejönni, hanem azért vette a kalapját, megtömte a pipáját, rágyújtott és elcammogott.
Kisvártatva megjött a szolga.
– Nos?
– Nincs ott.
– Nem is volt?
– Nem.
Az arcába néztem.
– Nem csalsz meg, János?
– Nem, tekintetes uram. Ugyan miért is csalnám meg ebben?
Igaza volt. Elpirultam, restellve önmagam előtt, hogy már gyanakodni is kezdek. Ostoba vagyok. A féltékenység környékez. Érzem, érzem. S a féltékenység nagy hatalom, kísérettel jár, hát az igen természetes, hogy gyanakszom is.
De ez nem járja, illetlen és méltánytalan.
Elhatároztam, hogy munkámhoz látok s nem gondolok erre a képtelenségre többet. »Igazán olyan sületlen vagy, Józsi, mint egy tizenhét éves gimnazista« mondogattam magamban, de azok a kis bolondos fekete betűk a periratban elkezdtek összevissza szaladgálni, kánkánt táncolni, mintha megannyi párok lennének, az »a« betű a »b« betűvel, a »c« betű az »e«-vel összeölelkezve lejtettek.
A szemem káprázott, talpam alatt égett a föld, s bizonyos zsibbadtság fogta el egész lényemet. Összecsaptam az aktát és hazafelé siettem. Miért? Hát tudom is én miért. Csak úgy. Hazamentem, valami hazavitt – pedig a periratra már reggel szükségem van. De ez egy csöppet se bántott most engem.
A feleségemet otthon találtam, az ablaknál varrt, nála volt a húga is (egy igen csinos leány, aki akkor jegyben járt egy bécsi katonatiszttel). Nem tudom, mit varrt az asszony, de már az is bántott, mikor az utcáról megláttam, hogy az ablaknál ül. Miért ül az ablaknál? Mi szüksége neki az ablaknál ülnie? Nem virágcserép ő, hogy ki legyen téve az ablakba. Persze, hogy lássák, és hogy ő is lásson. Forrni kezdett bennem a méreg. Hiszen csak azt tudnám, kinek mutogatja magát vagy kire leselkedik.
Az udvaron találkoztam az apósommal, mert a földszintes ház egyik oldalát ő lakta a Mariska lányával, mi pedig a másik oldalában vezettünk külön háztartást. Nagy, ódon, tornyos ház volt, két utcára szolgáló. Az apósom nagyapja építtette, aki polgármester volt.
Az öregúr szokás szerint megállított és dicsérte, hogy milyen szép őszi idők járnak. Hiába, ez az Alföld, ez az Alföld…
Bántam is én most az Alföldet, mérges voltam, siettem Annáékhoz.
– Hamar elkészültél a vádbeszéddel – szólt Anna, szelíd, kék szemeit reám vetve.
– Igen? Nem tetszik talán, hogy hazajöttem?
– Sőt. Elviszel egy kicsit sétálni.
– Minek? Mintha nem elegen látnának az ablakban? Ha neked volnék, kivitetném a varróasztalomat az utcára.
– Ugyan, Józsi!
– Hát minek ülsz ki az ablakba?
– Hogy minek? Istenem, hát a világosság miatt. Hiszen az egész világ az ablaknál szokott varrni. Te csacsi!
Kedveskedni próbált, de én mogorván feleltem:
– Semmi közöm a világhoz. Nekem a világra ne hivatkozz. Én nem vagyok a világ majma.
Anna csodálkozva nézett rám, s ártatlan szemeinek bája lassanként kiszítta belőlem az epét, mint ahogy a napfényben fölszikkadnak a nedvek.
Hiszen persze, hogy igaza van. Aki varr, az ablakhoz megy, a világosság felé. Olyan természetes, és mégsem jutott volna eszembe, ha ő nem mondja. Ej, az emberi ész is csak olyan, mint a rossz ló, nem húz egyenes irányban, hanem a saját akarata szerint. No, már az igaz, hogy rám férne egy kis gyeplő.
Elővettem a friss hírlapokat, de nem olvastam, hanem a bokrétát keresgéltem szemeimmel a lap alól. Csodálkozásomra nem leltem sehol. Benyitottam a másik szobába, átvizsgáltam a harmadikat is, de a bokréta ott sem volt.
Szerettem volna szóba hozni valami ravasz módon, mert büszkébb voltam, hogysem féltékenységemet eláruljam (az olyan férj különben is veszve van), leültem tehát a hölgyekhez, tréfálkoztam, kedélyeskedtem velök, a sógornőmnek megcsókoltam a nyakát, az hirtelenesen pofon ütött érte, erre aztán a haját is megcsókoltam, amiért a feleségem »csúf kékszakáll«-nak nevezett, a sógornőm pedig összeszidott, hogy elrontottam a frizuráját, és hogy most már fésüljem meg.
Megigazgattam a kezemmel a fényes, fekete hajkévét, becsületemre mondom, nem utolsó élvezet az efféle babrálás a női hajzatban, s azután így szólottam:
– Oh, de remek hajad van, Mariska. Oh, be jól illene bele egy fehér kamélia. Ugyan no, hadd tűzzek fel egyet. Engedd meg, kicsikém, engedd meg, kérlek. De nini, Anna, hol a bokrétád, amit tegnap mutattál, hadd húzzak ki belőle egy szálat.
– A bokréta? – szólt Anna elfogulatlan hangon.-- Az nincs itt. A Mariskánál van.
– Hogyan? Neki adtad? – kérdém közömbös hangon.
– Oh, nem. Voltaképpen az övé volt.
– Az övé? – kérdém végtelen lelki megkönnyebbüléssel. – És kitől kapta, gonosz menyasszonyka?
– Kitől, kitől? Maga kezd egy kicsit nehézkes eszű lenni, kedves sógor uram. Hát kitől kaptam volna? A Károlytól. (Károly volt a vőlegény neve.)
– A Károlytól? Azt a drága fehér kamélia-bouquetet?
Mariska egy strikkelő tűvel beleszúrt a hátamba pajkosan.
– Ugyan menjen, cudar! Összevissza sérteget ezzel az utálatos bámulásával. Hát olyan nagy dolog az, hogy kaméliákat küld? Talán nem érdemlem meg? Vagy talán Károly nem elég gavallér arra? Azt hiszi, hogy csak maga az? Persze maga jobban szeretné, ha egy nyaláb mályvát küldött volna. Tudja-e, uracskám, hogy ön egy igen rossz modorú egyéniség?
De bántam is én most már! Hadd zörögjön, korholjon a kis fruska, hadd költse Károly hadnagy minden gázsiját kaméliákra, csakhogy nem az Annáé a bokréta. De hiszen persze, persze. Mindjárt ráösmerhettem volna, hogy azt nem itt fonták, hogy valóságos előkelő bécsi pofája van.
Víg lettem, mint a madár, s fütyörészve siettem vissza a hivatalba. Útközben, a Flórián utca szögletén szembejött velem Barcsó.
– Jó, hogy talállak – kiáltá messziről –, kerestettél?
– Honnan jössz?
– A hivatalban kerestelek. Valami mondanivalód van? Történt valami?
– Már most semmi – feleltem önkéntelenül –, de nini, mi bajod van?
A szegény Barcsónak összevissza volt hasogatva az arca.
– Semmi – felelte vontatottan, kedvetlenül –, egy kis kellemetlenség ért, nekimentem otthon a tükörnek, átkozott tükörje…
– Valóban, nagyon mérges egy tükör – feleltem –, magam is hallottam a recsegését.
Barcsó elpirult és zavartan dadogta:
– Mit? Hogy mit hallottál? Hol hallottad?
– Hát ott járt ebéd után a hivatalban.
– Ki? mi?
– Ej, a tükör. No, de hagyjuk ezt. Hová mégysz most?
– Haza – sóhajtott és lecsüggesztette a fejét.
– Elkísérlek.
Valami hazugságon törtem a fejemet, amivel a kerestetését indokoljam. Karonfogva mentünk a Csapó utca felé, s én egy aktáról beszéltem, amelyben egy fennakadás volt, vele akartam megtanácskozni, de azóta már rájöttem a kérdés fogantyújára, egyszóval: nincsen hála istennek semmi baj.
A kapuajtóban elváltunk, Barcsó bement, én is tovább folytattam az utamat átmenve a Barcsó-ház frontja előtt. Az egyik ablakban a Barcsóné olajszín arca villant meg. Egészen olyan volt, mint egy ragadozó madáré. Megbillentettem a kalapomat és elhaladtam. De villámgyorsan felcsattant az ablak két szárnya, s Barcsóné utánam kiáltotta:
– Ügyész úr, ügyész úr, jobban vigyázzon a feleségére!
Minden vér arcomba szökött, megfordultam:
– Mit mond?
Fölfelé görbített karjával integetett, hogy jöjjek közelebb.
Egy darabig haboztam. Fejem zúgott, lábaim a földbe gyökereztek, képtelen voltam mozdulni, sőt el akartam onnan futni, be akartam dugni a fülemet, de átkozott szemeiből mintha két drót sodrony ereszkednék a két lábamra, megkötne, s mint két hurok feléje húzna akaratom ellen.
– Csak azt akarom mondani, ügyész úr – szólt gúnyosan, kicsillanó epével –, hogy a kedves nagyságát nem szabad elhanyagolnia. Mert az unalom, édes ügyész úr, az unalom, az az ördögök inasa. És az a kis ártatlan asszonyka meg is érdemli, hogy a szemét róla le ne vegye. Hiszen olyan szép, olyan harmatos, mint egy bimbó, és olyan ártatlan, mint egy galamb.
– Kiről beszél nagysád?
– Hát a kedves nejéről.
– Az én nőmről? De hogy jutok én ahhoz – szóltam büszkén –, hogy kegyed…
– Ah, istenem, az ember annyi minden iránt érdeklődik. Kivált ha az embernek férje van. És olyan férje, mint az enyém. Aki szereti a természetet s rajong mindenért, ami szép.
– Nem értem önt.
– Természetesen. A férjek legkésőbb értik meg az effélét. Én nem fogom megmagyarázni. De ha van önben egy kis találékonyság és meglát otthon egy kaméliás csokrot, kérdezze meg e kedves virágokat, hogy mit is beszélt csak az a Barcsóné? Hátha meg találnák mondani. De ön persze nem tudja a virágokat kihallgatni – mert a perrendtartás semmit sem tud az efféle vádlókról.
– Nálam nincsenek semmi kamélia-virágok.
– Akkor hát eldugták őket azok a pici gyöngéd kezecskék, és csak titokban szagolgatja őket az a kedves fitos orrocska…
– Nagysád, az istenért!
– Ugyan, ugyan! Ön rögtön felindul. Pedig hiszen kicsiség az egész. Egy kamélia-csokor. Huszonöt-harminc forint. Mi az Barcsónak? Hiszen jól nősült. Van a bolond feleségének. Bagatell az egész. És én nem is haragszom. Annak a kedves, jó léleknek bizonyára örömet okoztak. Én nem panaszlom fel, csak azt restellem, hogy városszerte beszélik már és nevetnek a hátunk mögött.
– Az lehetetlen – dadogtam –, ki beszélne ilyesmit, ami nem igaz.
– Már az este mondta a szakácsnémnak a »Veres Sárkány« pincére, a Gyuri: »Ma szép kamélia-csokrot vittem az uradtól a szép ügyésznének.«
– Hazudik a »Sárkány« Gyurija, ha mondom. Hazudik az alávaló. Majd a végére járok!
Mérges, nagyon mérges és zavart lehettem, mert köszönés nélkül rohantam, egyenesen a »Veres Sárkány«-hoz.
Barcsóné utánam süvítette:
– Tiszteltetem azt a drága szép asszonykát, a lelkemet, tiszteltetem.
Alig mentem ötven-hatvan lépést, midőn a Plicha-féle fűszerkereskedésből a Barcsóék szakácsnéját látom kilépni egy nagy, kék köteggel hóna alatt.
Zömök, kövér teremtés volt, szemei mélyen benőve, haja úriasan befésülve a homlokára, s a hajában egy szép kamélia fehérlett. Sohasem láttam még tenyerestalpas szakácsné hajában kaméliát.
Kezdtem érteni az összefüggést. Gyuri vitte a kaméliákat a feleségemnek, de egyet útközben elcsent az ő Veronája számára. No, lám, a tolvaj! Hja, a szerelem is virág, mely néha a mocsarakból meríti életnedvét.
Az est-szürkület leszállott, a nagy vaskos toronyban (minden meg van hizlalva, minden széles ezen az Alföldön, még a torony is), melynek az árnyéka feketén terpeszkedett végig a nagy piacon, mintha óriás denevér lenne, a hét órát ütötte. A »Sárkány« még üres volt, csak a főkapitány, Pál Sámuel uram iddogált az egyik asztalnál egyedül, magyarázván a korcsmárosnak Sári Pál uramnak, hogy a jó borban egyesülnie kell minden vallásnak: régi legyen, mint a katolikus hit, ne legyen benne keresztség, mint ahogy nincs a zsidó vallásban, és hasonló a lutheránus hithez, ne legyen se fehér, se piros… Ej, no, a főkapitány úr tehát a siller-borocskát kedvelte.
A Gyuri pincér tartlit játszott a csapossal az egyik szögletben. Ővele volt dolgom, odakiáltottam neki:
– Hozzon egy »stehbier«-t, Gyurka!
Ami nem azt jelenti, magyarra átfordítva, hogy a sör áll, hanem hogy azt a vendég állva fogja meginni, mert siet, minélfogva a pincér is siessen cito, citissime. A korhelyekben is van poézis. Azok is csinálnak maguknak virágnyelvet.
Gyuri felugrott, magával hozván a két táblát is, a tartlihieroglifekkel (nehogy azalatt a csapos hibás korrektúrákat csináljon rajtuk), a habzó söröspoharat ide nyújtotta.
– Friss csapolás – mondá –, pompás sör!
– Jó. Majd még adjon eggyel! Maga derék legény, Gyuri. Szép bokrétát hozott tegnap a feleségemnek. Nagyon örült neki.
Gyuri elmosolyodott:
– Én is örültem, hogy a nagyságos asszonynak vihettem. És a mi vidékünkön bagoly legyek, ha láttam valaha ilyen különös fehér rózsákat.
Mindent tudtam most már. Valóságos kétségbeesés fogott el. Tehát igaz, igaz. Csalnak a hátam mögött, hazudnak. Anna megkapta a csokrot, semmi kétség, mi szüksége volt eltitkolnia, ha ártatlan, hiszen egy csokrot kapni még nem vétek; de hogy eltagadta, ezzel elárulta a bűnét. Oh, hogy tud tettetni az az asszony! Pedig milyen ártatlan tekintete van. Valahogyan megérezték, hogy nyomon vagyok (rettenetes, milyen ösztönük van az asszonyoknak), s eltagadták a csokrot. Még az a kis béka is hogy hazudott, mint a parancsolat. De most mindennek vége, lehullt a lepel, s látom a maga meztelenségében szerencsétlenségemet. Anna Barcsót szereti. Talán már titkos találkáik is voltak. – Oh, istenem, istenem, mit tegyek?
Első gondolatom az volt, hogy fölkeresem Annát és megölöm, azután, hogy Barcsót ölöm meg. »Megállj, kutya – sziszegtem –, kést merítek a melledbe!«
Csak mentem, mentem az utcákon, mint az őrült, forró fejjel, tántorgó lábakkal; ismerőseim utánam néztek, hogy mi lelt. A düh, a búbánat, a bosszú vegyes érzelmei marcangoltak. Mintha három ördög tépdelné a szívemet.
Egyszer csak a városon kívül találtam magam, a Tiszánál. A hatalmas folyam lassan, lomhán hömpölygött tova a füzesek közt.
Eredj, utálatos víz, te is szőke vagy, mint a feleségem. Mit csábítgatsz? Mit hívsz? Ugye ide csaltál? Nem, nem kellesz. Hiszen még van mód, még talán nincsen minden elveszve. A hűs esti levegő a vízparton fölfrissíté lázas halántékomat. Elkezdettem forgatni elmémben a történteket. Az bizonyos, hogy valamit tennem kell, de mit? Párbajra hívjam ki Barcsót? De miért? Mert csokrot küldött a feleségemnek?
Az egész világ kinevetne – mert a látszat semmi, de a következtetések, azok egyenesen elvezetnek a pokolba.
Megfordultam és fölmentem a hivatalos helyiségembe, ott végigdőltem a díványon s ezer és ezer terv nyargalt végig az agyamon. Ilyen félkábultságban feküdtem egész éjjel, csak reggel mentem haza megmosakodni.
Anna szemrehányóan nézett rám.
– Hol voltál, Józsi?
– Mi közöd hozzá? – S durván löktem el a felém nyújtott kezét.
Kilenc órakor tárgyalásom volt a Kohn-ügyben. Egy gonosz ember volt ez a Kohn, olyan Kohn, aki feleséggyilkossággal volt terhelve (mert a Kohnokból mindenre jut), és azt most én vádoljam? Megölte, talán jól is tette. Készületlenül, lankadtan, elkábulva ültem fel a tribünre. Hiába jöttek és beszéltek a tanúk, a vádlott, nem hallottam, nem értettem, nem voltam képes egyébre gondolni, csak az én esetemre; nehány szamárságot kérdeztem a vádlottól s egypár oly különös, zavart megjegyzést tettem, hogy az elnök megszólított:
– Ön talán beteg, ügyész úr?
A halántékomhoz kaptam, megdörzsöltem, szívem erősen kezdett dobogni, úgy éreztem, mintha az agyvelő a koponyámban köröskörül futna, keringene.
– Igen, elnök úr, rosszul érzem magamat.
Elhalasztották a tárgyalást, s én hazatántorogtam.
Utcánkhoz érve, a szögletnél kibukkant Barcsó. Olyan sápadt lettem, mint a fal. Barcsó itt a mi utcánkban! Borzasztó, borzasztó!
Barcsó hozzám lépett:
– Olyan fehér vagy, mint a kréta. Mi bajod?
– Semmi. Hol jársz itt? – hebegtem.
– Otthonról jövök.
– Ezen az utcán?
Barcsó elmosolyodott:
– Hiszen nem mehetek más utcán.
– Igaz, persze. A mi utcánkon kell végigmenned. De én, látod, erre nem gondoltam.
Szó nélkül hagytam el. Hisz miről szóljak neki? Lassankint egy komoly határozat érlelődött meg bennem: Mentsük meg, ami még megmenthető az én jövőmből és az ő becsületéből. Az övéből, az Annáéból. – Oh, Anna, Anna! Mért tetted azt velem? Nem élhetek így tovább. De hát férfi vagyok én? Kezemben volt a gaz csábító, itt állott velem szemtől szemben, összemorzsolhattam volna, de gyávaság fogott el. – Igen, érzem, én gyáva vagyok. De nem, nem, mégis tenni fogok.
– Asszony! – mondám Annának hazaérve – csomagolj be mindent. Erdélybe megyünk az anyámhoz.
– Most? A tél küszöbén? A havasok közé? Ej, Józsi, hova gondolsz?
A lábammal toppantottam.
– Egy szót se többet. Elmegyünk vagy válunk. Megértetted?
S ezzel becsaptam a szobaajtót, nem szóltam többé egy szót sem, csak a szobalánytól üzentem be, hogy reggel kilenckor indulunk.
Estefelé az apósom nyitott be hozzám, hogy lebeszéljen a dologról, de én csak makacsabb lettem.
– Az asszony tartozik a férjének engedelmeskedni. Egy ideig az anyámnál marad Erdélyben. Így akarom, hát így lesz.
Az öregúr vállat vont. »Bolonddal nehéz beszélni« – morogta. Én még vagy kétszer láttam Annát napközben az udvaron és a folyosón kisírt szemekkel, amint ott sürgött a bőröndök, ládák körül, melyeket a padlásról hordoztak le a cselédek. Az öklömmel vertem dühömben a bútorokat, úgy bántottak azok a szép, könnyes szemei.
Csak sirasd, kígyó, sirasd azt a latort! Sirathatod is, mert sohasem látod többé!
*
Másnap elutaztunk Erdélybe, két napig időzve Budapesten, hol kihallgatásra jelentkeztem az igazságügyminiszter úr őexcellenciájánál.
A hatalmas ember elég nyájasan fogadott, mert sem meg nem evett, se meg nem harapott; az ember mindig effélétől fél nála.
– Mit akar? – kérdé zordonan.
– Áthelyeztetésemet kérem, kegyelmes uram.
– Hova?
– Erdélybe.
Őexcellenciája rám meresztette gömbölyű, kék szemeit, nagy szemöldjei egészen fel a homlokára szaladtak. Minden porcikámban remegve vártam, mi lesz a válasz. Egész sorsom ettől függött.
Őexcellenciája gondolkozott egy darabig, azután így szólt megvető hangon:
– Ön szamár!
Én erre is csak meghajtottam magamat. Mert hát mit tegyek? És meglehet, igaz is, hogy szamár vagyok.
– Erdélyi embernek csak kijönni nehéz Erdélyből, itt aztán úr – folytatá. – Erdélyben születni érdemes, de élni Magyarországon kell! Akik Erdélyből ide kívánkoznak, azok sokan vannak, de akik innen oda visszakívánkoznak, olyan egy sincs. Mindegy, jókor jött ön. Át fogom helyezni.
– Köszönöm, kegyelmes úr.
Mire két hét múlva Erdélyből hazavergődtem, hol szegény öreg szüleimnél hagytam Annát (ki nem is gyanította lelki tépelődéseimet és jövendő terveimet), már ott találtam az áthelyezést az asztalomon. Hiába, a miniszter szava nem levegő. Az alföldi város, ahol mint joggyakornok kezdtem s jó meleg barátságban éltem évek hosszú sora óta a bennszülöttekkel, valóságos forrongásba jött arra a hírre, hogy elhelyeztek. Skandalum, botrány! A helyi lapok mérges cikkekben támadták az erőszakoskodó igazságügyminisztert. Apósom fenyegetőzött, hogy ő nem ereszti a lányát, hogy fölmegy személyesen panaszra a királyhoz.
Én csak mosolyogtam magamban, mert bár fájt a szívem megszokott otthonomat itt hagyni, tudtam, hogy így kell lennie, mert ez a férfias, ez a helyes, a bajt kölyökkorában megfojtani, mikor még bírunk vele.
Denique mennem kellett. Néhány nap múlva az utódomat is kinevezték, s nem volt most már más hátra, mint belenyugodni, aminthogy bele is nyugodott a városka (hiszen jólelkű lakosság ez). Azazhogy hátra volt még a bankett, a búcsúztató. Azt ugyan el nem engednék semmiért. A titulust egy jó polgári kimenőre. A papucs-férjek számára is kigondolt valami enyhítőt a sors, – a notabilitások elmenetelét és eljövetelét.
Hát bankett volt tiszteletemre a »Veres Sárkány«-nál, nagy, fényes bankett, amit egyébiránt nem érdemes leírni, mert igen kevés olvasónk lehet, aki még nem látott volna életében bankettet, teremvén évenkint sokkal több bankett, mint olvasó. Olyan bankett volt ez is, mint a többi; körülöttem ültek a honoráciorok, jobbról a törvényszéki elnök, balról a polgármester, aztán a bírák, közvetlen szemben Barcsó István és Pál Samu, a főkapitány, alább messzire a városi tisztviselők, az ügyvédek, a doktorok, a többi székeken a fűszerkereskedők, a patikárus stb.
Hossza-vége nem volt a tósztoknak. Ami engem illet, igazán szépen beszéltem. A »Tárogató« azt írta a tósztomról, hogy a szónoklat remeke volt. Még ma is megvan valahol az Anna szekrényében a »Tárogató«-nak az a száma. A mellettem ülő nagyfejűek hamar kidőltek, a polgármester elaludt, a törvényszéki elnök megszökött, csak a főkapitány disputált még élénken Barcsóval. A főkapitány azt állította, hogy olyan becsületes rendőrök, mint az övéi, még Angliában sincsenek, hogy megeszi Angliát, még tetejébe Irlandot is, ha olyan rendőrséget mutat neki.
Barcsó az ellenkező állásponton volt.
– Ugyan ne dicsekedj, Samu. Hiszen a múltkor megpróbáltam. Az összes rendőreid gazfickók, egy forintért még a vánkost is kilopják a fejed alól. Probatum est. Ott volt Cseretneky Laci is, tanúm rá. Idehíjjam?
– Ez violentia! – kiáltott fel a főkapitány. – Ezt kikérem magamnak és visszautasítom.
– Előbb azonban hallgasd meg. Még neked se mondtam el, Józsi. De meglehet, hogy a feleségedtől hallottál róla valamit.
A vér a fejembe szállt erre a szóra, szemeim szikrákat szórtak.
– Mit? – kérdém tompán.
– Egy kis ostobaság, de meglakoltam érte a feleségemtől. Valami négy hete lehet, ha nem több, éppen erről a témáról disputáltunk a Samuval egy estefelé, hogy az ő rendőrsége ilyen-olyan becsületes. Midőn elváltunk tőle, még Cseretneky is azt mondá: »Nagy oktondi az a Samu.« Amint megyünk, megyünk a Cseretnekyvel, egyszer csak látunk egy kinyitott ablakban pompás kamélia-csokrot. Éppen a ti házatok volt, Józsi, s az ablak, úgy gondolom, a Mariska kisasszonyé…
– Ah – szisszentem fel –, folytasd csak!
– A sarkon egy rendőr állt, mintha ő is a csokrot nézné. Egy hirtelen ötletem támadt a rendőri virtus kipróbálására. »Szép virág« – jegyzém meg a rendőrre kacsintva. »Szép annak a gazdája is« felelte ő visszakacsintva. »Ha el tudná kend hozni – szőttem odább a párbeszédet –, hisz mindjárt sötét lesz és alacsonyan van az ablak, nem sajnálnék egy ropogós forintost.«
– Hát aztán? – sürgettem türelmetlenül az elbeszélőt.
– Az öreg rendőr megsimogatta a bajuszát, áttette a pipáját az egyik szájszegletéből a másikba, azután köpött egyet: »Hol lesz az úr?« Én azt feleltem, hogy a »Sárkány«-ban leszek. És egy negyedóra múlva el is hozta a köpenyege alatt.
Lihegve, izgatottan vágtam közbe:
– És aztán, aztán?
– Ej, hát kifizettem neki az egy forintot.
– De a kaméliák… Mi történt a kaméliákkal?
– Tüstént visszaküldtem a hölgyeknek – felelte Barcsó közömbösen –, de a feleségem…
Valaki felállt e percben, messze a patkó-asztal másik szélén, és még egy tósztot mondott a távozóra, ti. reám, ki éles elmével megvilágítottam az emberi lélek zugait, miként itt fent fényével a nap a homályos sikátorokat, aki beláttam a vesékbe és szívekbe s kihoztam onnan az igazságot.
– Úgy van! Igaz! Éljen!
Ide-oda hajlottam koccintani – s ezalatt Pál Samu és Barcsó egész könnyedén átszaladtak egy más témára.
