»NE IZÉLJ, MATYKÓ« • 1893 (41. kötet)
»NE IZÉLJ, MATYKÓ« •
1893
(41. kötet)
1893
(41. kötet)
Egyetlen szál muskátli nyílik az ablakban, egyetlen leány van a háznál, a lenhajú Ancsurka. Mert olyan a muskátli, mint a borókaág. A borókaág annak a jelentője, hogy pálinkát árulnak odabent; a muskátli annak a jelentője, hogy eladó leány lappang a bokorban.
Lappang, lappang, fon, tollat foszt, burgonyát hámoz, vagy tudja isten mit csinál, akár a szobában, akár az udvaron, de amikor elhajt a ház előtt a Matykó a kocsiján, annak a kocsinak a zörgését, a hámok csörgését, lovak dobogását már messziről megösmeri, s mire odáig érne a kocsi, már ő is ott áll véletlenül a ház előtt; valami dolga akad, vagy a tyúk szalad ki apró csirkéivel s azokat kell visszaterelni, vagy a kutyát kergeti, aki egy a kéményből leesett sonkát kapott el, és azzal szalad valami békés sövény mögé; de rá is fér a szegény Garamra a konc, mert olyan sovány, mint az egyiptomi hét rossz esztendőből a leghitványabbik. Meg is kérdezte múltkor az idegen úr, aki a várromokat járt itt a környéken nézegetni, hogy »miért olyan sovány ez a kutya?«
– Mert nem eszik – felelte az Ancsurka apja.
– Hát mért nem eszik?
– Mert nem adunk neki.
– Hát mért nem adnak?
– Mert magunknak sincs.
Sovány a kutya, de sovány a vidék is. A magyar rónák arany kalásza nem reng itt, sem a hegyeket nem ékesítik szőlőfürtök, mint lejjebb; itt csak zab terem és krumpli. S az is csak akkor terem, ha nagyon a kedvében járnak a mostoha anyaföldnek. Ez már az igazi tót ország.
Ha búza nincs, van jó kő (bőven pedig), egészséges víz és elég árnyék a susogó nyárfák és fenyők alatt. Az erdőkben nimfák és driádok picike lábai tapossák a sárga agyagot. Van költészet, van szerelem, vannak szép leányok, derék szál legények.
Hát az Ancsurka is szép leány – legalább a Matykó szemének elég tetszetős. Ha van valami hibája, nem egyéb az, mint hogy erősebb lehetne valamivel. Mert itt azon kezdődik a jó parti, ha zsákot tud emelni. S bizony az Ancsurka vállait tán össze is törné egy közönséges zsák. Éppen csak olyan piskóta vállak ezek, hogy a Matykó ölelő karjait kibírnák.
Hát az is valami. Mert Matykóval meg úgy áll a dolog, hogy az egész világon nincs olyan hely, ahová szívesebben tenné a két karját.
Bezzeg ő is sorát keríti, hogy megálljon egy kicsinyt az Ancsurkáék háza előtt, vagy a lovak hámján akad ilyenkor valami igazítani való, vagy egy szöget kell beütni a kocsi-szerkezetbe, de az is megtörténik, hogy a nyerges ló éppen ezen a helyen átlépi az istrángot (mert az okos kocsisnak jól tudja a lova: mikor mit kell csinálni), egyszóval dolga támad a Matykónak, s minthogy véletlenül éppen kint van az Ancsurka is, beszélgetésbe erednek, mintha arany kenderszöszbe lenne a szívük begöngyölgetve, s abból fonnák a szavakat.
Hej, furcsa az a kocsis-szerelem. Eleinte csak olyan ház volt ez a muskátli-ablakos is, mint a többi; később ahogy egyszer mélyen belenézett azokba a rejtelmes kék leányszemekbe, mindig közéje vágott a lovaknak, hogy vágtassanak a ház előtt, szikrázzon a patkójuk, lengjen a sörényük, ne gondolja az a kis fruska, hogy fazekakat hoz a kocsiján…
Ő maga oda se nézett, csak nagy kevélyen pattogtatta az ostorát, s behúzta a kalapját a szemére – az ébredő szerelem idején.
Még később, mikor egyszer-kétszer találkoztak (lakodalmakon dudaszó mellett, vagy disznótorokon), meglassítá a lovait ezen a helyen s odafordítá a fejét az udvaruk felé, mintha fürkészné az Ankát, hogy merre van, mintha kifelé húzná a delejes szemeivel.
A lovak andalogva lépkedtek, ő pedig félrecsapta a kalapját. Ez volt az epedő szerelem.
Most pedig már fejebúbjára van feltolva a kalap, ez a boldog szerelem, s a lovak magoktól állnak meg az ösmerős kerítés előtt.
– Hát hogy vagy Ancsurka?
– Mi bajom lenne? – felelé Ancsurka a vállait rángatva kecsesen.
Matykó egészen közel lép hozzá, s leereszti az ostora nyelét, ami a hosszabb maradást jelenti.
Csönd van a faluban. Csak a fák susognak a templom körül. Egyetlen lélek sem jár az úton. A levegő szinte mozdulatlan, csak néha fut végig a falusi kerteken egy széláram, s ringatni kezdik csöveiket a kukoricaszárak, mint a dajkák.
– Szép idő van, Ancsurka.
– Ühüm!
Nagy hallgatás áll be. Mintha valami nagyon fontosat böktek volna ki elméjükből, mindenik gondolkozni látszik rajta, végre mégis Matykóból hasad ki az első szó, amint szétnéz körös-körül:
– De szép templomotok van, Ancsurka.
– Van ám – felelé Ancsurka. – Voltál már benne?
– Nem voltam, de nem is megyek, ha csak…
– Eredj, te pogány. Nem szégyenled magad, hallottam a híredet. De nekem ne is mondj ilyeneket, mert megborzadok tőled. Jaj, te csúf ember! Hogy nem mégy a templomba…
– Hiszen nem mondtam, hogy nem megyek, de inkább azt mondtam, hogy elmennék, ha…
– Ha pálinkát mérnének benne ugye?
– Ne izélj, Ancsurka! Elmennék, mondom, ha te is eljönnél… ha te fognád a kezemet.
Ancsurka arca lángba borul.
– Ne izélj, Matykó, ne izélj!
Zavartan süti le a szemeit.
– Hát eljönnél-e, ha nagyon kérnélek? – sürgeti fojtott hangon.
– Jaj, ne izélj, Matykó. Miért mennék? Mit keresnék én veled a templomban? – feleli elhaló, szaggatott hangon. – Hisz a sekrestyés is elmehet veled, ha csak az kell.
– Oh, de bolond vagy szívecském – kacagott fel Matykó. – Hát a sekrestyés kopasz fején legyen a koszorú? Hát a sekrestyésnek mondjam én a holtomiglant?
S úgy kacagott, de úgy kacagott ezen a Matykó, hogy az Ancsurka kék szemeiből kibuggyantak a könnyek, és most is csak azt dadogta fejét lesütve:
– Ugyan ne izélj, Matykó!
– Felelj hát, Ancsurka. Megteszed-e? Eljössz-e az ősszel? Hát felelj, no!
De az Ancsurka ajkain nem bírt kijönni szó, bentfulladt mind az a sok, sok léha szó az érzelmek tengerében, csak a búzakalász-szín hajú fejecskéjét horgasztotta le még mélyebben, s keze öntudatlanul nyúlt az ostor lecsüngő sudara után, s ujjaival morzsolgatta, rajta babrálgatott.
Ez volt a felelete. Ámor ott ugrált, ott pajkoskodott az ostor hegyén. A leány szeretett volna közeledni a Matykóhoz, a szíve tolta, tolta, de a szemérme visszahúzta, s így Matykó helyett csak az ostoráig, annak is csak a hegyéig jutott el. De hiszen az ostor is a Matykóé – és azt Matykó megérti.
– Felelj már, Ancsurka, felelj már – lihegi zihálva –, csak egyetlen szóval, de felelj!
Ancsurka fölemelte a fejét, s még izgatottabban morzsolta, nyomogatta az ostort, s aztán így szólt elpityeredve:
– Hát csakugyan olyan nagyon szeretnéd látni azt a templomot?
De nem folytatom tovább, mert lehetetlen is, minthogy a Ferraris Artúr képén, mely a holnap megnyíló kiállításon lesz látható, csak idáig tart a Matykó regénye. Okos ember könnyen kitalálhatja a folytatását.
