A TÉMA (Egy regény – a meséje nélkül) • 1886 (38. kötet)
A TÉMA
(Egy regény – a meséje nélkül) •
1886
(38. kötet)
(Egy regény – a meséje nélkül) •
1886
(38. kötet)
E nyáron egy vidéki fürdőben időztem vagy két hétig. Soha olyan unalmas helyet, mint az. A bor rossz volt, az asszonyok jók, s ez mindig a legnagyobb szerencsétlenség egy utasra nézve.
Mert ahol megfordítva, a bor jó és az asszonyok rosszak, ott eldorádói élet tárul a nőtelen embernek.
De az erkölcsös asszonyoktól az isten mentsen meg minden keresztény lelket: azok maradjanak otthon a férjeik mellett, és ne járjanak fürdőzni.
Rám még azért is kellemetlen volt az a szituáció, mert tetszik tudni, úgynevezett »tehetséges fiatal író« vagyok, aki elhatároztam, hogy egy nagyszabású regényt írok – amivel egyszerre levágom Jókait, ha jól sikerül, ha pedig nem jól sikerül, akkor legalább Szathmáry Károlyt. Az is csak valami.
Minden előre ki volt már gondolva, hogy kétkötetes lesz a regény, hogy elzevir betűkkel nyomatom, hogy Pataky László fogja illusztrálni, éppen csak a témám hiányzott.
Nos igen – a téma!
De hát hol veszik a nagy írók a témákat?
Kigondolják? Dehogy! Fölkeresik. Olvastam Twain Márkról, hogy télen át bemegy a fővárosba, földhöz vágja a tintatartót és a pennát, szerelmi kalandból szerelmi kalandba rohan, él, vigad, jár-kel, viszonyt köt és bont – s tavaszra, mint a méh a sok megérintett, fölszítt virágból, megtelik anyaggal, s megyen a nyári tuszkulumba, ahonnan csak ősszel mozdul ki, hogy újra kezdje a tavalyit, csakhogy már akkor egy kész regény van a hóna alatt.
Én megfordítva fogom csinálni. Nyáron szedem össze az anyagot fürdőn a magam élményeiből, s télen dolgozom fel. Ezért voltak rám leverő hatással a fürdő erkölcsös asszonyai. Mit kezdjek én ezekkel? Egy részök rút volt, más részök beteg volt. Aki pedig szemre való lett volna (egy nagyon csekély percent), az visszavonulva élt önmagának. Hiába próbálkoztam velök ismeretséget kötni vagy valami kalandba bonyolódni, sehogy se ment a dolog.
Már éppen el akartam hagyni a fürdőt, midőn egy bűbájos fiatal leány tűnt fel a láthatáron. Gyönyörű fekete szemek bátor nézéssel, délceg sugár termet, aranyos szőke haj, ehhez tündéri lábacskák, az egész lénye oly elbájoló, hogy az isten is regényhősnőnek teremtette.
Szívem megdobbant, mikor megpillantottam. Éreztem, hogy ez »ő«. Erről fogom megírni a kétkötetes regényt. Így nézhetett ki a múzsa. Ez visz fel engem az Olympra.
Még az nap kipuhatoltam, mikor jött, meddig marad ott, mi a neve és foglalkozása.
Előtte való nap jött, Kovács Erzsikének hívják, s foglalkozására nézve bonne a Fürjessy családnál.
Bonne! Pompás, felséges! A bonne-ok többnyire regényes hajlamúak. Nem adom száz forintért, hogy bonne, mert a szerelmi történetben pompásan lehet majd festeni staffázsnak a gyermekéletet. E kedves csacsogó apróságok ötleteit, ezt az irodalmi cukedlit.
Azontúl mindennap láttam a sétányokon a csipogó apróságokkal, köszöngettem neki, kacsingattam rá, mindenütt nyomába jártam, ezer feltűnő jellel mutattam érdeklődésemet, de a kis ügyetlen észre nem vette. Megközelíteni pedig szinte lehetetlen volt, mert egy öreg asszonyság mindig vele volt a gyermekkaravánnal. Hogy ezek az öreg asszonyok mindenüvé odatolakodnak!
Annyira beleképzeltem magam apródonkint, hogy nekem erről a leányról kell majd megírnom a remekművemet, hogy immár jóformán lázban égtem iránta, s átkoztam magamban; vádolva őt a nemzeti kultúra iránt elkövetett bűnnel, amiért semmi jelét nem adja a hozzám való ragaszkodásának…
De türelem, türelem. Mindent meghozhat még a jövő. Egy nap kibarangoltam a kis fenyves erdőcskébe, mely a fürdőház háta mögött terült el. Szívem tele volt szerelemmel iránta. Madarak dala, falevelek susogása tele töltötte csordultig.
Hát amint ábrándozva megyek visszafelé a gyalogúton, a galagonya bokrok között, egyszerre csak elém tűnik a tisztáson Erzsike vagy nyolc-kilenc apró gyerekkel, kik előtte-utána szaladnak, némelyik a szoknyájába kapaszkodik, egy kis gazembert pláne a hátán cipel.
Szívem összeszorult. A vén boszorkány nem volt velök.
Íme végre megérkezett a kezdet. Az első fejezetben az első lap.
S mily boldogság! Erzsike mihelyt megpillantott, irányt változtatva, egyenesen felém tart.
Aha, kis hamis! Úgy, úgy! Csiga-biga nyújtsd ki szarvacskádat. Nyújtogatod már. Látom, hogy találkozni akarsz te is.
Valóban felém tartott, kétségtelenül felém. Nos, hát tettessük magunkat kissé közömbösnek.
Se jobbra, se balra nem pillantva, egyenesen mentem a gyalogúton, a faleveleket paskolva sétabotommal.
Már csak egypár lépés választott el. No most, no most!
A leány közelembe érve megállott,… igen megállott, a gyermekek is megálltak, s valamennyi rám függesztette a szemét.
Egy szót nem bírtam kiejteni, lélegzetem elszorult, csak kezem nyúlt gépiesen a kalapomhoz.
– Uram – kezdé Erzsike csengő hangon. – Bocsássa meg, hogy megállítjuk.
– Oh, kérem – makogtam zavartan. – Parancsoljanak velem.
– Ezek a kis bolondok az okai. Mondja ön, uram, hogy»igen« vagy »nem«.
A gyermekek feszülten néztek rám, mint egy orákulumra.
– Igen – szóltam tompán, nem tudva, miről van szó.
Az »igen« szóra valóságos diadalüvöltés tört ki a picinyek közt, s nekiszilajodva rohantak balra a Kálvária felé, hova, mint később megtudtam, csak az esetre volt szabad menniök, ha az első szembejövő igent mond.
– No, ön boldoggá tette a gyermekeket, – s azok meg sem köszönik. Mennek. Jó napot, uram.
S ezzel ő is elindult.
Arcom kigyúlt most, mint a láng. Vakmerőn eléje léptem.
– Nem úgy, kisasszony – hörgém lázasan. – Most már én kérdem öntől, »igen«-e, vagy »nem«?
A leány megütődött egy percig, azután rám nézett szelíden egy másodpercig, és azt mondta dallamos édes hangján:
– Nem.
S ezzel tovaszökött a gyermeksereg után a selyem réten át, mint egy zerge.
Én pedig ott maradtam állva dermedten, szomorúan, elgondolkozva – hogyan lehetett olyan kegyetlen egy két kötetes regényt így elrontani. Mikor éppen csak egy »igen« kellett volna hozzá.
