HAZAJÖN A KIRÁLY • 1886 (38. kötet)
HAZAJÖN A KIRÁLY •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon. Búza terem bőven, vad és népmese. – A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat lelövöldözik a földesurak és megsütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én hoztam el, és leírom a mese természetes együgyűségében úgy, ahogy én hallottam.
*
Budáról Bécsbe utazott a király, s a hosszú úton éhes lett. Győrön túl, Bruckon innen, így szólt a főasztalnokához:
– Van-e valami harapnivaló, édes szolgám?
Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán utazott őfelsége) a konyhamesterhez.
– Hamar a királynak ennivalót!
A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna is, se tüze, se vize a főzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál, és beállított a csárdáshoz:
– Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak.
Csárdásné, szép özvegyasszony, nekiperdül, a patyolat ingét felgyűri, a szakácskáját felköti, s egy-két miatyánk alatt ott párologott a tányéron a fölséges paprikás pörkölt. Vitte is a konyhamester nagy diadallal a király elé.
A király megkóstolta, és így szólt az első falatnál:
– Soha még én ilyen jóízűt nem ettem.
A második falatnál hívatta az asztalnokot.
– Megérdemled az elismerést ezért a jó ételért te is, aki hoztad, az is, aki főzte.
S kivett a zsebéből egy diónyi nagyságú karbunkulust.
– Vidd ezt el az özvegy csárdásnénak, aztán te magad is válassz valamit.
A főasztalnokmester nem gondolkozott soká, hanem a csárdásnét választotta, mert így az övé maradt a karbunkuluskő is.
A király tovább falatozott a paprikás pörköltből, s mindig jobban és jobban ízlett neki. Hívatta is legott a miniszterelnököt.
– Kedves Tisza! – mondá. – Régen volt ilyen jó kedvem! Azt akarom, hogy minden magyar ember ilyen pompásan érezze magát. Kívánjon hát valamit a magyarok részére. Tudja, mennyi a kincsem, nem akarok fösvénykedni.
Egy darabig törte a fejét, nyomogatta a homlokát, igazgatta a pápaszemét a furfangos Tisza Kálmán, mígnem végre imígyen szólt:
– Felséges királyom, nem kívánok én a kincseiből semmit, hanem csak azt kérem, hogy a Szent István jobb kezét akképpen becsülje, ahogy eddig senki. Királyasszony nője öntözzön meg mindennap egy-egy rezedavirágot, s királyi felséged minden áldott nap szakítson le belőle egy szálat, s személyesen tegye első királyunk dermedt kezébe.
– Szívesen. Miért ne? – ígérte a király. – Magam is tisztelem a dicső elődöt. Mindenben meglészen a kívánsága, kár, hogy olyan csekély.
De alig eresztette el Tisza Kálmánt, berontott nagy hüledezve az osztrák miniszter, aki künn az ajtókilincsen hallgatódzék idáig:
– No hiszen szépen vagyunk. Minek ígérte meg felséged? Istenem, istenem, ezentúl már Buda lesz a birodalmi székváros.
– Hogyhogy? – csodálkozék a király. – Hiszen erről egyetlen szó nem sok, de annyit sem ejtettünk.
– Görbén jár ám a Tisza esze, felséges úr. Tudta ő, mit akar. A Szent István dermedt kezébe mindennap személyesen tesz fölséged egy rezedaszálat, melyet a királyné mindennap személyesen öntöz meg.
– Hát van ebben valami rossz?
– Van ám, mert a Szent István jobb kezét nem szabad Budáról elvinni, csak egy nap, s ekkor is csak Pestre a processzióval. Ebből tehát az következik, hogy felségednek Budán kell laknia állandóan, hogy a rezedaszálat mindennap elvihesse a holt kéznek, s a királyné asszonyunk sem mozdulhat el onnan többé, mert öntöznie kell.
– Ördöngős Tisza! – nevetett jóízűen a király. – Megint becsapott!… Hanem ha már így van, én nem sokat bánom, s ti is jól teszitek, vágjatok hozzá jó képet.
S ezzel megint vígan falatozni kezdett a paprikás pörköltből, szemei vidoran ragyogtak, arca szépen kigömbölyödött.
A masina prüszkölve rohant odább-odább. Piszkosbarna füstje fodrosan röpült a kövér szántók felett, keresztül a nevető réteken, a zúgó erdők közé, hol a fák elkapkodták fátyolnak.
A király ki-kinézett az ablakon, s elbámészkodott a vidékre: »Istenem, de szép ez az én édes hazám!«
Hanem a következő szempillantásban egyszerre elhalványodék, kifordult kezéből kés és villa, megrázkódott, összeesett.
Villámként ment a hír és ijedtség. »Jaj, az istenért, valami baja lett a királynak!« Rohantak oda az udvariak, miniszterek, orvosok, szolgák. Mi történt? Mi történt? Mitől lett a király olyan hirtelen rosszul?
Az üterét tapogatták, a szívverését hallgatták, morogtak, tanácskoztak az orvosok, de csak nem bírta egyik sem megösmerni a betegséget. (Doktorkönyvekben híre-nyoma sincsen.) Ha már a bajt sem ösmerték, a gyógyítást még úgy sem tudhatták. »Hátha az étel volt megmérgezve?« – suttogtak az udvari urak, de a beteg király nemesszívűen tiltakozott az ellen: »Hiszen a főasztalnok kóstolta meg előbb, hát akkor ő is rosszul volna.«
Hogy ím a doktorok bölcsessége kurta lett, kihirdették mindenfelé: aki a király betegségét eltalálja, az kap, amit a szeme, szíve megkíván.
Egy félóra múlva arra ment egy ősz ember, s kérdezte, miért ez a nagy ijedelem, és mi az oka, hogy a masina megállott?
Mikor megmagyarázták neki, vígan mondá:
– Én már kitaláltam a király betegségét, és meg is gyógyítom.
Megörültek, s tízen is siettek a király elé vinni.
Útközben össze is verekedtek rajta, hogy melyik viszi be és hogy melyik hallotta legelőbb az öregember biztató szavait.
– Nem szükséges a király szemei elé mennem – szólt az öregapó. – Amiatt ne essék emberhalál, hogy ki visz be.
– Micsoda, kend nem akarja a beteget megnézni? – csodálkoztak az orvosok és udvariak.
– Nem, csak azt mondják meg, mikor lett rosszul, milyen idő tájon?
– Este szürkületkor.
– Meg tudnák a helyet mondani?
– Éppen egy hídon mentünk át.
– Ez az! – kiáltott fel az öregember. – Ez a híd a Lajta hídja volt. A dolog nagyon is világos.
– Majd meglássuk – hitetlenkedének emezek.
– A király, nemde, paprikás pörköltet evett?
– Hát aztán?
– Egy falatot betett a szájába a hídon innen, s ez még a magyar királynak egészségére vált volna, de a másik szempillanatban a hídon túl, mikor a paprikás falatot lenyelte, már ekkor őfelsége osztrák császár volt, s a paprikás hús nagy betegségbe ejtette.
Nagy szemeket meresztettek erre az udvariak, »persze hogy így van«, s indították rögtön a masinát a határra visszafelé. Magyar levegőben mindjárt nem lett a magyar királynak semmi baja.
Kár, hogy mikor aztán jobban lett, mégiscsak Bécsbe mentek vele. Udvari tanácsa összejött íziben, és azt határozta: »Ha a császárnak megárt az, amit a király tesz, a császárnak nem ajánlatos betartani azt, amit a király ígért.«
De a császár nem adott semmit a tanácsadókra, nyomban elrendelte, hogy a budai palotát építsék nagyobbra.
És most ennyiben van a dolog. Építik a várat nagy sürgés-forgással. Építik, építik, míg csak meg nem unják. Kilencvenhét pallér a téglákat rakja, ezerszáz napszámos váltig adogatja. Harminc ács fűrészel, húsz kovács kalapál, s ezalatt a kertben kilenc kertészlegény rezedákat ültet.
