III. AZ ELSŐ FORINTOS BANKÓ
III. AZ ELSŐ FORINTOS BANKÓ
Boldog időszak volt, mikor még a krajcárt vagy hatost, ha véletlenül kezünkbe került, vagy ha a bácsi, néni elfelejtvén cukrot hozni a zsebében, egy-egy réz-, esetleg ezüstpénzzel kárpótolt s mi azt megnézegetvén, csalódva adtuk oda a mamának, mint valamely értéktelen tárgyat: egy színes kavics több örömet okozott. Egyet sóhajtottunk a bácsi és néni felé, kik elkényeztettek már ajándékaikkal, egy szemrehányó pillantás – és tovább folytattuk mosolyogva játékainkat. Mert a gyermekkor sóhaja és mosolya édes testvérek… ugyanazon a tőn fakadnak.
Ha elmondták, hogy csak azok a boldogok, akiknek sok a pénzük, elmondhatjuk talán már mi is, hogy a boldogtalanság a pénz értékének felismerésével kezdődik.
A pénz az útlevél a szenvedések országába. Igaz, hogy megkönnyíti a szenvedéseket, kényelmessé teszi az utazást, de mennyivel jobb, aki a mennyországban van, ahol nem kell útlevél, hol rózsák nyílnak, angyalok énekelnek, aranyszárnyú pillék röpködnek, a föld illatot lehel, a napsugár arany szálakkal fonja körül a boglyos gyermekfejeket.
A falusi gyerekek tovább élvezik e szép kort, ők tovább láthatják mennyországnak a világot, zúgó fenyvesek közt vagy a végtelen rónán, mint a városok gyermekei, kiket a kalmárkodás, a városok pezsgő kereskedelmi élete hamar megtanít a pénz értékének felismerésére.
A nagy falak, melyek elzárják a mosolygó kék eget, a kövek, melyek elburkolják a földet s útját állják erőszakkal a füveknek, nem barátai a gyermekeknek. A garasok és hatosok, melyek ártatlan gyermekörömeik közé tolakodnak, az ördög karikái, melyekre – mint a cérnaszálak – rátekerőznek a szenvedélyek…
Egészen más a falusi gyermek élete.
Íme, nézzük meg a Kampós Gábor községi jegyző úr két fiát. Pista, aki még csak hatéves, azt a bolondságot követte el ma reggel, hogy levette az asztalról a mama arany fülbevalóit (mert minden fényeset meglát, mint a csóka) s odakint játszás közben elcserélte két fazékfüllel, melyeket a Bodnárék Jani fia hozott, s melyek közül zöld színű lévén az egyik, piros a másik, éppen beváltak a jegyző Pistájának lóállományába.
Szép négyesben jártak most már, mert kettőt már tegnap szerzett az Anna szolgáló kegyelméből, ki egy nagy kantát összetört.
A szülék alig bírtak rájönni, hova tűnhetett el az értékes ékszer. Nem is tudták meg addig, míg mérgesen keresték, hanem mikor aztán annyira lecsillapodtak, hogy a kis Pistával játszaniok lehetett, az kivallotta a jó vásárt, amit csinált.
A szülék azt mondták haragosan: »Oh, te kis ostoba!« És inkább mondhatták volna mosolyogva: »Oh, te boldog angyal!«
Bezzeg a nagyobbik fiú, az oskolás Gyuri, az már meg tudja becsülni a pénzt.
Mikor az apja a városba bevitte, egy újdonatúj ropogós forintot csúsztatott a markába.
Az édesanyja már otthon egy külön bőrzacskót varrt ennek a forintnak. A zacskót egy zsinór húzta össze, mely oly hosszú volt, hogy a nyakában hordhatta Gyuri, az inge alatt.
Ott is hordta a kámforgolyókával együtt, melyet azért kötött oda mindenre vigyázó édesanyja, hogy a ragadós nyavalya ne fogja az ő kedves fiát.
A Gyuri ott érezte nyakában az egy osztrák értékű forintot és nem bírt rajta venni semmit. Pedig úgy szerette volna értékesíteni valamiben. Teljes lehetetlen volt. Azok a dolgok, amik neki örömet okoztak, mind nem kerültek pénzbe, a szorgalmas tanulás, a kötelességek pontos teljesítése, mind lelki örömet szerez, de pénzbe nem kerül.
Mikor karácsonykor hazajött, azonmódon ott volt a forintja a zacskóban.
– Hát teneked még mindig megvan a pénzed? Nem váltottad fel? El nem költötted.
– Elfelejtkeztem róla – mondá Gyuri.
– Attól félek, fösvény zsugori lesz ebből a gyerekből – jegyzé meg az apa –, azt nem szeretném. A pénz arra való, édes fiam, hogy okkal-móddal élvezzünk véle.
Pedig Gyurinak igaza volt, midőn azt mondá, hogy elfelejtkezett róla. Hiszen falusi gyerek volt ő maga, a pénz pedig az első forint.
De hát, én istenem, mire is költsön az ember annyi rengeteg pénzt?
A krumplicukor csak egy krajcár, a pattogatott kukorica is csak egy krajcár, márpedig egy krajcárért csakugyan nem érdemes felváltani egy újdonatúj bankót.
Hanem most karácsony után már csakugyan felváltja. Van is kinézett tárgya a cukrászbolt kirakatában: egy huszár lóháton, cukorból. Csakhogy az talán száz forint is.
No mindegy, megkérdezi, hátha csak egy hatos vagy ötven krajcár. Eddig is szerette volna tudni, de nem mert bemenni abba a fényes, tükrös boltba, mely úgy néz ki, mint aminőnek a paradicsomkertet álmodja. Aztán az a fényesruhájú asszonyság, ki ott ül a cukrok között, olyan tiszteletreméltó alak, mint az árendásné-asszony ünnepnapon, bizony nagy bátorság kell, hogy ő azt megszólítsa.
Mikor karácsony után beviszi újra az apja, búcsúzáskor így szól, mikor már mindent szögről-végről megbeszélt: »Jól tanulj, tanáraidnak engedelmeskedjél, a gazdádnak is, a gazdád feleségének kezet csókolj, édesanyádnak minden héten levelet írj, – mert az anyád jobban szeret, mint ahogy érdemled; panasz ne legyen ellened, rossz hírt ne halljak, melegen öltözködjél, ha a gombod leszakad, mindjárt varrasd fel, úgyszinte a feslést is melegiben; ha beteg találnál lenni, fogadj egy embert és üzend ki, a csizmába dupla kapcát húzz, míg a nagy hidegek tartanak… Most pedig áldjon meg az isten, édes Gyurim! Húsvétkor megint bejövök. Addig is megint kapnál egy forintot, ha nem volnál oly nagy mamlasz, hogy nem tudsz a pénzednek ura lenni.«
Gyurinak nem az fáj, hogy nem kap egy forintot, hanem az, hogy ő együgyű.
Most már elhatározta tehát visszavonhatlanul a forint felváltását. Hanem bizony nehezen megy. Tízszer is kiveszi, meg visszateszi, olyan szépen mosolyog rá az a zöldség a közepiről s azok a sisakos, rosszul öltözött asszonyok is alul olyan kedves ismerősei otthonrul. Testvéreik, képmásaik ott vannak az édesanyja fekete kötésű kis imakönyvében. Tán ez is onnan került ki?
Sóhajtva teszi rá kezét a cukrászbolt kilincsére, szeretne még most is visszafordulni, de a jó pajtások, kiknek szándékát elárulta, ott állnak körben; most már nem lehet meghátrálni, ha csak nem akarja magát kitenni gúnynak, nevetségnek.
Az üvegesajtó kinyílik, Gyuri bent van a tündérteremben.
– Mi tetszik, úrfi? – kérdi a fényesruhájú asszonyság nyájasan.
Gyurinak a feje szédül, alig bírja kihebegni:
– Cukrot kérek, meg süteményt.
Keze, melyben a forintos van, reszket, de az asszonyság nem látszik ezt észrevenni, becsomagolja neki a kijelölt darabokat s visszaád a forintból.
Gyuri tántorogva, dobogó szívvel megy ki a boltból. Olyan zavart, hogy a kirakatba akar nyitni.
A társak ujjongva fogadják s vígan ropogtatják a sok jó süteményt.
De Gyuri amint egyet lép, mindig megcsördül zsebében az aprópénzt, vádolva szemrehányón:
– »Fölváltottad a forintot.«
De ez a hang egyre bágyadtabb, halaványabb lesz, a második forintnál már nem hallatszik.
A hatosok és veres pénzek örökké némák lesznek.
Az első forint után sok forint következik, de egyiken sem, sok ezeren sem lehet venni egyetlen olyan boldog percet, minő még az első forint előtt százával mért az idő ingyen.
