IV. AZ UTOLSÓ FORINT
IV. AZ UTOLSÓ FORINT
A pénz okozza a legtöbb bajt és kellemetlenséget a világon, ha pénz nem volna, boldogabb lenne az emberiség és mégis a pénz szükséges eszköze a civilizációnak.
Bemutattuk előbbi rajzunkban, milyen félve, tartózkodva, mondhatni megdöbbenéssel költi el az ember az első forintot, de aztán akinek könnyelmű természete van, bezzeg sohasem jut eszébe többé lelkiismereti furdalásokat érezni, mikor a forintjai elröpködnek egymásután. Mert ha hajdanában gurult a pénz, most már repül; szárnya támadt.
Aranyos madár, melyet mindenki megfogni igyekszik, de a legtöbb azért, hogy nyomban eleressze.
Mindig visszataszítók a végletek; a pénzvágy is utálatos, de a tékozlás sem kárhoztatható eléggé, az arany középút a takarékosság.
Aki takarékos, az sohasem juthat el az utolsó forintig, annak nem szól ez a rajz.
Gimey János uram története van pedig ebben megírva.
Gazdag embernek a fia volt, hét faluban volt birtoka az apjának, mind ráhagyta. Gazdag, kövér szántóföldek, rétek, pénz, gulya, birkanyájak.
János úr Jancsi korában szintén félve költötte el az első forintot, de aztán könnyedén, mint a többi, pazarló lett. Teli marokkal szórta a pénzt, mulatott, dobzódott, átkos szenvedélye belehajtotta a legkönnyelműbb tékozlásokba.
Csodálatos lélektani jelenség az, hogy éppen a legkönnyelműbb ember szereti a pénzt a legjobban. Az, aki okosan takarékos, annak tekinti, ami: egyszerű forgalmi eszköznek, melyre földi céljai elérésénél szüksége van, s melyet nem sajnál kiadni, ha és amennyiben e célokról van szó.
A szenvedélyek rabja, ki szenvedélyeit csakis a pénzzel elégítheti ki, érzi, hogy mindene a pénz, és mégis pazarolja.
Avagy a legnagyobb pazarló, a kártyás, vádolható-e azzal, hogy nem szereti a pénzt? Hiszen nem ülne le másképp kártyázni, nem érdekelné másképp az őrült játék.
A zsugori és tékozló közt sok rokonság van; ha lélektani rajzot írnánk, ki lehetne mutatni az érintkező pontokat, hanem mi csak egy igaz történetet akarunk elmondani.
Gimey János úr hogyan pusztult el, érdektelen volna apróra elbeszélni. Az elpusztulás a könnyelmű pazarlónál elkerülhetetlen következmény; az tehát nagyon közönyös, milyen módon. Ha a cseréptányér száz darabra törik össze, senki sem kérdezősködik, hogy a cserépdarabok milyen alakúak. Elég tudni, hogy össze van törve a tányér.
Egy napon észrevette, hogy az adósság, mint egy tenger, összecsapott a feje fölött, el volt veszve. Birtokai zár alá kerültek és eladattak. Kétezer forint fölösleg jött be az árverésen. Ennyi pénze maradt, mikor már mindenkit kielégített.
Harmincnégy éves volt. Mit kezdjen ő, az úri élethez szokott ember, ilyen kis összeggel. Törte a fejét eleget, semmit sem bírt kitalálni, ami neki való volna. Végre is nem kezdett semmit, hanem az előbbi életmódot folytatta.
Aki lefelé gurul a hegyen, nehéz annak megállani, de még nehezebb visszafordulni, mert azt ugyan megtette Bernáth Gazsi bátyánk (azaz legalább dicsekedett vele, hogy megtette), hogy leugrott a legmagasabb budapesti ház negyedik emeletéről öngyilkossági szándékból, s mikor már lefelé esett, útközben a második emeletnél meggondolta magát és visszafelé fordult –, hanem Gimey Jánosnak nem volt hozzá sem elég lelke, sem elég ereje.
Elment lassankint a kétezer forint is. Mindig kevesebb-kevesebb lett. Aggódva nézegette, olvasgatta esténkint, midőn lakására tért s a mámor köde eloszlott fejéből.
Szíve összefacsarodott, mi fog történni, ha már csak öt forintja lesz, vagy mikor már csak egy lesz…?
És még azután, mikor az az egy sem lesz?
Elsápadt, megremegett. A jövőnek előre vetődő sötét árnyéka terhesen vonult kedélyére; leborult az asztalra korán őszülő fejével s keservesen zokogott.
De azután reggel csak megint ott kezdte, ahol elhagyta.
Csakugyan bekövetkezett, s előbb, mint hitte volna, hogy csak az utolsó forint szégyenkezett ott a pirosbőrű nagy tárcában, hol hajdan százasok, ezresek is megfordultak. Egy palota, ahol királyok laktak előbb s ahonnan most a rongyos koldus is költözködik; az utolsó forint is elmegy gazdát cserélni, s üres lesz a ház örökre…
Átgondolta János egész életét, visszaidézte az arannyal, selyemmel átszőtt napokat, melyeket azért mégsem szépített meg igazi napfény.
Milyen hasztalan, milyen zavar volt egész élete.
Az »utolsó forint« visszavezette emlékeit az »első forint«-hoz. Milyen út az, melyet megfutott azóta!…
A kétségbeesés, mint a saskeselyű, körmeit lelkébe mártotta és tépte, szaggatta szüntelenül egész éjjel. Rettenetes éjszaka volt, kísértetekkel teljes, iszonyattal gazdag. Látta a víziókat, amiket az önvád és a beteges fantázia teremt. Az ördögök tüzes szekeren robogtak el mellette s azt kiabálták:
»Ülj fel a szekerünkre, Gimey János! érted jöttünk.«
Fekete arcú, kiöltött véresnyelvű törpék táncolták körül egész éjjel és a bicskadobásban gyakorolták magokat. – Az ő szíve volt a céltábla. Miden hajításnál megreszketett, hátha átszúrják a pokolbeli szörnyek, kik szünetlenül vigyorogtak a szeme közé.
Majd egy irtózatos szelindek-kutya közelgett felé, melynek fejét álarc fedte, s talpaira oda volt ragadva az az utolsó egy forintos, melyet este még hazahozott.
Mikor reggel felébredt, hősünk sápadt volt, mint a kísértet, szemei alatt pedig kék patkók. Az éjszakai ördögök lába volt ilyenekkel megpatkolva.
Nem volt már eszénél. Tárcáját nézte: ott-e a forint, ami a kutya bozontos lábaira volt tapadva. A forint ott volt, de olyan undorító a szaga…
János elrohant otthonról, s mikor megállott az utcán, most döbbentette csak meg igazán az élet, és a »mit kell tenni« nagy kérdése.
Megállt egy patika előtt, éppen úgy, mint hajdan a cukrászbolt előtt, az »első forinttal«. Felváltsa-e itt? azon tűnődött. Remegve tette kezét a kilincsre. Benyitott.
Volt egy készen tartott recept a tárcájában. Azt odanyújtotta a gyógyszerészsegédnek, s az csakhamar átszolgáltatta a vény szerinti szert.
– Mi az ára? – kérdé tompa, fojtott hangon.
– Hetvenhat krajcár – mondá a gyógyszerész s a visszajáró 24 krajcárt kiolvasta a pulpitusra.
János sóhajtva nézett az utolsó forint után.
Majd hazasietett a kis palackkal, s bevette az egész taralmát.
A palackban méreg volt; haldoklott, s haldoklás közben gúnyosan nézegette az utolsó 24 krajcárt.
– Éppen elég lesz koporsószögre.
