EGY VADÁSZPÁLYA ELEJE ÉS VÉGE • 1891 (40. kötet)
EGY VADÁSZPÁLYA ELEJE ÉS VÉGE •
1891
(40. kötet)
1891
(40. kötet)
Mióta Coppée megírta rólam a »Scčnes Hongroises« előszavában, hogy mekkora nagy vadász vagyok, azóta nincs semmi nyugtom és pihenésem. A legjobb ismerőseim azzal állítanak meg az utcán: »Mikor küld már nekünk is nehány nyulat?« Mások viszont vadászatokra hívnak, nem győzöm magam kimentegetni; pedig már eddig is elég sok olyan jó tulajdonságot fogtak rám a barátaim, amiknek hiányát folytonosan takargatnom kell. No, de legalább ennek az egynek a terhét lerázom magamról.
Nem voltam én vadász sohasem.
Ámbátor némi sikerekkel dicsekedhetném. A tiszttartó kisasszonyai (akik azóta öreg asszonyok valahol), mikor diákkoromban hazakerültem a vakációkra, velem járkálgatva a faluban, egy fehér verebet pillantottak meg egy pajta tetején.
A fehér veréb nagy ritkaság, megöregedett, megőszült, bizonyára tapasztaltabb a többinél, valóságos Deák Ferenc lehetett a verebek között.
A szép kis Mariska így szólt hozzám:
– No, híres, üsse le azt a verebet, ha tudja.
Szó nélkül vettem föl egy követ, a veréb felé hajítottam, s a szegény kis állat holtan pottyant a lábainkhoz.
Az öreg Filcsik, aki a kapuajtóból nézte az eseményt, biztatólag kurjantott fel:
– Biztos kezed van, fiacskám. Jó vadász lesz belőled valaha!
Mariska és Panni elsápadtak a holttest láttán.
– Menjen maga, csúnya gyilkos!
Én pedig diadalittasan, kipirult arccal álltam ott, mint egy hős.
– Nos, kell-e még több?
– Jaj, ne, ne! Jaj, ne bántsa őket szegényeket!
Remegve, összetett kézzel kértek a kis golyhók, mintha szentül hinnék, hogy a lég összes szárnyasait kipusztítom, ha nekilátok.
Egy más alkalommal (de később vagy két évvel) nagyobb siheder koromban ijedten ront be a szobába Gilagó Marci (az a vén cigányprímás, aki Szücs Palinak húzta).
– Mi a baj, more?
– Hamar, hamar fogjon azs urficska puskát. Ellensig van a faluban.
– Ki? A muszka?
– Hej, dehogy a muszka!
– Hát a német?
– Annál is vesettebb.
– Kicsoda, micsoda?
– Egy valóságos vesett kutya szaladgál azs utcákon.
– Hát aztán? – feleltem flegmával. – Annak is elkel egy kis testmozgás. Hadd szaladgáljon.
– Azs ám; csakhogy a rajkók is ott saladgálnak!
– Jól van, jól, Marci, de az apám nincs itthon, nekem pedig még nem volt kezemben soha puska, nem is merem elsütni, nem hogy célozni tudnék, de ha te akarsz rálőni a kutyára, hát odaadom.
Gilagó Marcinak égnek állt minden hajaszála arra a gondolatra, hogy ő bánjon el a fegyverrel.
Künn az utcán kusza kiáltások, vad riongások verték fel a falucska csendjét. Egy csomó ijedt asszony befutott az udvarunkra.
– Jaj, úrfi, úrfi, ha istent ösmer!
– Nagy keresztényi cselekedetet visz véghez!
Éppen akkor olvasgattam egy keresztes hadjáratokból merített regényt, Balduin vitéz cselekedeteit. Hatott rám ez a szó. Isten neki, a kereszténységért mégis érdemes tenni valamit.
Dobogó szívvel vettem le a szögről a megtöltött puskát. s a kapu oszlopa mellé húzódva, célba vettem a cikcakkosan futkározó ebet, melynek szemei villogtak, s szája egy ujjnyira tajtékzott fehéres, lilaszínbe játszó habban.
Egy durranás, a kutya keringeni kezdett és – összeesett. Éppen a koponyáját találtam el.
Gilagó Marci lelkesülten kiáltott fel:
– Mit, hogy nem tud lőni? az Úristen is csak egy kicsikét tudhat jobban!
Nimródi hírem e perctől kezdve meg volt állapítva. Apám kimondta a szentenciát. »Erdész lesz belőled. Elviszlek Selmecbányára.«
Az öreg Filcsik megsimogatta a fejemet, mikor találkoztunk, s nagy prosopopeával mondá a vele menő kántornak:
– Ezért a gyerekért sok pénzt megadna a király, mert ez – fogadni mernék a bundámba – minden ellenségét lelövöldözné apródonkint.
Messzire híre ment. A harmadik faluban lakó gróf is megtudta s a legközelebbi hajtóvadászatra engem is meghívott.
Apám büszke volt. »A család emelkedik«, hangoztatá fennen egynehányszor. Anyám azt felelte: »Ne kevélykedj a gyermekben előre, mert én nem akarom, hogy az állatok hóhérja legyen.« Apám visszafelelt: A Veresek nem értik az effélét! (Veres Mária volt anyám, az ebecki Veresekből.) A Veresek sohase voltak még grófi vadászatokon! A Veresek voltaképpen nem is vadászok. A Veresek voltaképpen rókák. A rókák és a vadászok közt pedig még igen sok a különbség.
E kedélyes kötekedések igen gyakoriak voltak az én édeseim közt, s hol ez egyik familia kerekedett felül, hol a másik – de azért grófi vadászaton csak én voltam.
Bár ott ne lettem volna!
A nagyhírű vadász, Pétery Muki bácsi mellett állottam a kékkői erdőben. Az öregúr éppen a vadász-kalendáriumot töltögette a fejembe, hogy mikor milyen vadra kell lőni, amint egy fogoly-csapat, krcs, krcs, nagy csikorogva fölrebbent.
– No, lőjj hamar közéjük!
Fölemeltem a fegyvert, drum-brum. A füst eloszlott. A fogoly-kakas sértetlenül menekült el összes cselédségével, de egy hajtó, aki pedig egészen oldalt állt és éppen nem a foglyok irányában, velőt rázó sikoltással rogyott össze.
A vérem jéggé fagyott. Se szólni nem bírtam, se előre menni. Szerencsére hozzászaladt Muki bácsi és konstatálta, hogy nincs nagyobb fajta baj, csak egypár serét-szem ment a lábába, katonadolog az egész. Gúnyos mosoly szaladgált az öreg tömött bajusza körül, s nyugodt malíciával lépett hozzám, megveregetve a vállamat:
– A hajtók is ki vannak véve, édes öcsém, ilyenkor az őszi hónapokban. Ezt elfelejtettem volt neked mondani.
Elvörösödtem szégyenletemben, s amint a legelső völgymélyedésbe lebocsátkozhattam, ahol senki sem ügyelt reám, megszöktem a vadásztársaságtól, elindulva egy gyalogúton hazafelé.
Az est különben is küszöbön volt. Szerteszét a füveken reszketett már a homály, mint a meg nem aludt kocsonya. A dűlőút mentén magányos kőrisfa áll, a »Vilma-majornál«. Messziről úgy nézett ki két félreálló ágával, mint egy kiterjesztett kezű óriás kísértet. Ijesztő árnyéka megnagyobbodva feküdt kiterítve a mezőn.
Amint közel értem a kőrisfához, látom, hogy egy fehér veréb ül rajta, szakasztott olyan, aminőt én ütöttem agyon valaha. Csrip! csrip! csipogta szemtelenül. Csrip! csrip!
Úgy tetszett, mintha gúnyolna! Nem bírtam róla levenni a szemeimet. Igen, szakasztott olyan veréb! Vagy hogy talán éppen az! Hátha a lelke…
Összerezzentem.
– Hess, te cudar!
De a fehér veréb meg se moccant.
A puskámnak meg volt töltve az egyik csöve: rásütöttem, de az én verebem föl se vette, ott maradt és csiripelt.
Halálos félelem vett rajtam erőt. Elkezdtem lélekszakadva futni a kísértet elől, mert semmi kétség immár, hogy az a fehér veréb lelke.
Csrip! csrip! hangzott utánam, amerre futottam, a fákról, a garádok mélyedéséből, a házak ereszeiről és mindenünnen.
A fehér veréb lelke velem röpült látatlanul a levegőben.
*
Meglehet képzelődés, vízió volt az egész, – de azóta nem vettem puskát a kezembe, nem voltam soha vadászaton és kerülöm a vadászokat is – az egy becsületes stüszi vadászt kivéve.
