KIS HÍJA, HOGY KRITIKUS NEM LETTEM • 1889 (40. kötet)
KIS HÍJA, HOGY KRITIKUS NEM LETTEM •
1889
(40. kötet)
1889
(40. kötet)
A jó isten tudja, hogy mire van nekem tehetségem. Annyi bizonyos, hogy ez a cím furcsának látszik az olvasó előtt: »Kis híja, hogy kritikus nem lettem.« Mintha a zerge mondaná magáról: »Majdnem jáger lett belőlem.«
De olyan az élet, ezer furcsaság szövi át. S kivált az újságíró, mint háborús időben a katona, egy egész évre való élményen esik keresztül mindennap.
Vagy kilenc éve lehet, hogy a »Pesti Hirlap«-ban dolgozom. Ah, hogy tovaröppent az a nap, mikor először ültem a mostani asztalomhoz, s a szerkesztő rám nézett hidegen, közömbösen: »Hát önre mit bízzak? Próbálkozzék meg a hírrovattal!« Nem volt bennem valami nagy bizalma. Akkor még fiatalok voltunk én is, a lap is. Pláne a lap, egészen a gyermekéveit élte, éppen akkor ment át a fogzáson, a csikófogai elhulltak s újak nőttek helyette.
Kilenc év sok idő egy ember életében, de hát még egy lapéban! Több mint száz kötet barnállik a polcokon, amiket mind mi írtunk össze! Istenem, mennyi tenger betű! S e tengerben mennyi esemény eltemetve…
Ha úgy délutánonként néha unalomból lapozgatok bennök, hogy elétárul a múlt, aranyos porral behintve. Csak kilenc esztendőről van szó, s mégis mintha már a múlt század elavult pergamentjei között turkálnék. Minden lapról emlékezetembe villan valami – apró diadalok, apró örömök, apró keserűségek. Aprók, de igaziak.
Most bent ülök a parlamentben (mert az ócska nagy íróasztal, amely mellé kilenc év előtt telepedtem, oda is elvitt engem), de az országot rázkódtató politikai viharokra vissza nem tudok gondolni oly borzongva, mint a mi bárányfelhőinkre.
Ah, milyen rettenetes nap volt az, mikor a Ghyczy Kálmán halálát hoztuk szép kövér betűkkel, meleg hangú nekrológgal. Kitett magáért a reporter, kivált stiláris szempontból; az egész közleménynek csak az az egy baja volt, hogy az öreg Ghyczy maga is elolvasta jó egészségben. Leverten, szemlesütve jártunk az utcákon. Maga a »gyilkos« reporter hetekig nem mert mutatkozni.
De bezzeg megdobban a szívem a kevélységtől, ha egy-egy olyan közleményre fordítok, ahol »mi« hoztuk az első értesítést. Sok van olyan. Tarkán mosolyog le az elsárgult papírról… Ni, ni, ez meg itt egy cikk még a szegény Kakujay Gyula tollából.
Ő vezette a közgazdasági rovatot. Jószívű, becsületes fiú volt, de én mindig azzal bosszantottam, hogy rossz nemzetgazda. Erről folyt az örökös disputa.
Gyenge testalkatába belekötött valami nyavalya és elvitte. Derék jó öregünk (mert »jó öreg«-nek híttuk) szépen elaludott örökre, egy tavaszi hónapnak éppen az utolsó napján.
Persze hogy én ezt is felhasználtam argumentumnak:
– Hát nem mondtam mindég, hogy nem spekulatív szellem. Ha még huszonnégy óráig húzza a betegségét, fölvehette volna a jövő havi fizetését is.
Víg atmoszféra van a redakcióban. Ott még a halált is kifigurázzák. Nem is jár az oda gyakorta. Hogy a lánglelkű költőért: Reviczky Gyuláért mégis bekopogtatott az idén, talán az az oka, mert ő maga váltig hívogatta a verseiben. Nem jó a halálnak udvarolni.
Az őskorban t. i. a legrégibb évfolyamokban furcsa dolgokat látna a mai olvasó. Képeket.
Képeket a hatalmas lapban, mely ma az egész országot elözönli s a legkiválóbb intelligencia szükségleteit elégíti ki. Hja, fiatal korában Deák Ferenc is verebeket fogdosott…
Úgy van, képekkel jelentünk meg, minden héten kettő jött s ezeknek az én barátom, Pulszky Károly volt a mesterük. Ő válogatta ki s írta hozzájuk a szöveget.
Egyszer a Hogarth választási képei jelentek meg. Egy egész ciklus; eleven mozgalmas, csoportok, tömérdek alakkal. Pulszky Károlynak egy délután el kellett sürgősen mennie a redakcióból, rám bízta a Hogarth-képet.
– Írd meg, kérlek, helyettem.
– Nem értek én, fiam, a képekhez, amikben te olyan nagy szakértő vagy.
– Ej, írj, amit akarsz. Néhány sort. Valami se hideget, se meleget. A szövegnek meg kell lennie.
Szétcsaptam a begömbölyített kartont a fél kezemmel s amit laikus szemekkel egy pillanatra láthattam a képen, leírtam ilyenformán: “Választók jönnek a falvakból, akiket az úton elfognak a kortesek s viszik a kocsmákba, ahol különböző pártok tanyái vannak. Az »Oroszlány« kocsma kapujánál a szobaleány áll s olvassa a napi vagy talán inkább az éjjeli bevételeit. A háttérben az elmaradhatatlan katonaudvarló kacsingat rá s nyújtja feléje a kezét stb.”
Reggelre így jelent meg a képszöveg. Bezzeg nagy haraggal csörtetett fel Pulszky Károly.
– Hol jártál iskolába? – kérdé zordonan, szemrehányón.
– Rimaszombatban, Selmecbányán. De mért kérdezed?
– Nem a Brockhaus Lexikon számára, ne félj. Csak azt akartam megtudni, hogy hol nevelik olyan rosszul a fiatalságot.
– Mi bajod? Nem értelek.
– Kompromittáltál, szerencsétlen! Bolondokat írtál a képről.
– Hiszen mondtam, kérlek, hogy nem értek hozzá.
– De ki hitte volna a tudáshiány ilyen rettenetes mértékét! Botrány! A közönség nekem fogja tulajdonítani az egész sületlenséget, mert névtelenül jelent meg s a többieket én írtam.
– Bele nem halsz te abba!
Mind nagyobb-nagyobb dühbe jött az én tisztelt barátom, csapkodott a kéziratokkal és hadonászott a kezeivel.
– Nem szobalány az, te balek, hanem Anglia alakja, ki a pénzt olvassa, amibe a választások kerülnek. De neked persze fogalmad sincs az allegóriákról. Nem baka az (Oh, mindjárt megpukkadok mérgemben), nem katona az, hanem a római pápa a tiarával fején, aki Anglia felé nyújtja kezét.
Nemsokára feljött az öreg Pulszky Ferenc is, akinek elpanaszolták a nagy lapszust. Az öregúr közömbösen mondá:
– Tanulatlan mester kész hóhér. Minek bíztátok rá a dolgot, úgy kell nektek.
Ezalatt apródonként az én vérem is felforrt, s inkább kötekedési szándékból odakiáltottam:
– De hátha úgy van a dolog, ahogy én leírtam.
Gúnyos nevetés támadt erre, Károly azonban még mérgesebb lett s nyomban szalasztá a szolgát a múzeumba angol és német Hogarth-magyarázatokért.
Egy óra múlva jött meg Samu egy nagy nyaláb könyvvel.
– Hollá! Ide velök, ide velök!
Felütik az egyiket, mely még Hogarth életében jelent meg, elkezdik olvasni hangosan. Hát egyszer csak elfúl a Károly hangja. Mi ez itt? Meg van ez bolondulva?
Hát bizony az egykorú magyarázó is szobalánynak látta Anglia alakját és angol gránátosnak a római pápa őszentségét.
Nosza, hol a másik könyv? De a másik, harmadik és mindenik szakmunka csak azt erősítette meg, amit én leírtam.
Hallgatagon néztek egymásra a Pulszkyak.
Arcomat elöntötte a »diadal« derűje s kevélyen lépkedtem a Pulszkyak felé, gonosz malíciával érintve Károly vállát és dölyfös önérzettel vetve oda:
– Okos familia vagytok ti, Karcsikám, – de a képekhez csak én értek.
Károlyban volt annyi szellem és taktika, hogy ő is elnevette magát és sohasem haragudott többé e »felülkerekedésért«, amely végre is nem erősít meg egyebet, mint azt, hogy a vak tyúk is talál néha búzaszemet. Sőt egypárszor azóta megtette velem azt a tréfát, hogy mint képtárigazgató tanácsot kért tőlem képek dolgában.
Kedves, bohókás idők voltak ezek. A redakció a győztes részére állt s erőnek erejével engem akartak küldözni a képtárlatokra műkritikusnak.
A szerkesztő így szólott jóakaratú hangon:
– Végre megtaláltuk benne, hogy mire van talentuma. Az igaz, hogy sokáig kerestük.
Végre már magam is bele kezdtem nyugodni, hogy mint »piktor-ölő« futom meg újságírói pályámat, midőn megbetegedett az én tisztelt barátom, Törs Kálmán, aki kedves, élénk, leírásokat hozott naponkint az »Országházból«. Ez volt lapunkban a sáfrány.
Egy napon csak nekem esik Légrády Károly.
– Tudod, mit gondoltam? Bemehetnél ma a Házba s megírnád Törs helyett a karcolatot.
– Furcsa ötleteid vannak. Értek is én ahhoz!
– Próbáld meg!
Addig nógatott, ösztökélt, hogy megtettem az ő kedveért, mígnem aztán apródonkint ott rekedtem, hozzászoktam a karzathoz, hová most a földszintről is szeretettel nézek fel mindennap. Mert hiába, aki egyszer megkóstolta az újságírói kenyeret, édes az annak örökké.
Ami a huszárnak a szeretője, lova és mundérja együttvéve, az nekünk a lap. A fészek, hol csipogni kezdtünk, ahol a szárnyunk megnőtt. Meleg az és puha is, bár kietlennek gondolná a közömbös szemlélő. Ma sem érzem én magam otthon sehol a világon, csak ennél a füstös, ócska asztalnál, a Pesti Hirlapnál. Áldja meg az Isten ezt az öreg asztalt!
Íme, ez annak hű históriája, hogy műkritikák helyett a karcolatírásba bonyolódtam. Pedig egy hajszál híja volt már, hogy nem lettem tudóssá a Hogarth-képek révén.
No, de nem panaszkodom; így is elég jól ütött ki. A t. Házról írt tudósítások gyorsan tették ismertté a nevemet.
Ha ugyan azok tették; mert furcsa a közönség. Engedjék meg, hogy elpanaszoljam…
Nemrég vidéken bemutatnak egy tanárnak.
– Igen, igen – mondja tűnődve –, emlékszem, olvastam már a nevét… olvastam, igen, igen… Hol is csak? Hol is csak?…
Türelmetlenül mohón keresgélt emlékei közt, egypárszor megütögetve tenyerével a homlokát, mintha mondaná: »Édes eszem, ne kötekedj.«
Végre vidáman kurjantott.
– Aha, emlékszem már, hol olvastam a nevét.
– Ugyan hol?
– A »Függetlenség«-ben volt, hogy egy forintot tetszett adni a Göczl kardjára.
Én bizony nem emlékszem már rá. De az sohase megy ki többé az eszemből, hogy voltaképpen mennyit ér nekünk az a titulus: »ismert nevű írónk«.
