VERÉB PÁL TRAKTÁBAN • 1889 (40. kötet)
VERÉB PÁL TRAKTÁBAN •
1889
(40. kötet)
1889
(40. kötet)
Mindig irigyeltem azokat a világfiakat, akik a szerelmi kalandjaikat mesélik. Kedves csemege a teához, hallgatni is mulatság, de elbeszélni élvezet. Átélik még egyszer.
Hanem iszen, ha dicsekedni akarnék… én se voltam jobb bordában szőve a többinél. Nekem is van ám eltitkolni valóm a feleségem előtt, abból az időből, mikor még a »Zuglóban« laktam fiatalkoromban, egypár esztendő előtt.
Nyári lakást béreltem volt ki a Zuglóban egy földszintes csinos villában, melynek ablaka a búzaföldekre nyílt, ami fővárosi embernek nagy gyönyörűség; véges-végig a nyitott határ, ameddig a szem ér, s ha hűs szellő lebben, látni a búzát, ahogy az a kalászát dajkálja… Mintha millió pesztonka állna, hajladozna ott sűrű sorban. Hátulról a kerti fák lombjai zúgnak s a házfedélre felkúszott rózsák körül ezer meg ezer méh zümmög a kalászoknak altató dalt.
A »Zugló« (hogy ne törje fejét rajta a geográfiában járatlan olvasó) a városerdő elhagyottabb része, túl a »Fuit« sírkövön és a Hermina-kápolnán. Jóval olcsóbb és kellemesebb hely a Hermina-úti villasornál, hol reggeltől estig szól a körhinták kintornája, bomlik a komédiásbódék dobja, cintányérja, s ideget öl a »Vitéz László« rikácsolása. E pokoli zsinat kiegészítő alkatrészei a cirkuszok, Paprika Jánosok és a lövöldék, melyeknek figurái rémítő zajjal csörömpölnek, ha eltalálja őket a céllövés. Közbe Afrika erdeinek unatkozó exkirálya is bődül néha az állatkertből.
A néphumor a »siketek villái« nevet adta az ideépült nyári kastélyoknak, föltételezve, hogy csak siket ember meríthet magának bátorságot itt keresni nyári pihenést. Olcsóbbaknak mondtam a zuglói villákat, de voltaképpen csak a nyárspolgároknak olcsóbbak, akik dolgaikat elvégezve, napszálltakor hazaballagnak a városból s otthon családjaikkal töltik az estét, tele tüdővel szíva a zöldbeli levegőt, melyet ez urak még akkor is élvezni tudnak, ha már egyszer megfizették, midőn Kőbánya felől fúj a szél.
De a magamszőrű embernek, aki nappal és este ott él, ott mozog két puskalövésnyire a Redoute körül, aki éjfél után gondol a hazamenetelre, a Zugló villái drágábbak az ostendei nyaralásnál is. Gyalog ilyenkor nem lehet hazamenni, nem is bátorságos az erdőn keresztül, még a bérkocsisok is ugyancsak kéretik magukat (a borsos fizetésen felül), míg nekiindulnak az éji útnak.
Általában sohase nyaralnék többé életemben a Zuglóban. Persze, önök ebben nem hisznek. Mert a nyaralás az elégedetlenség költészete.
A nyaralók váltig morognak-zúgnak. Ha olyan helyre jutnak, ahol hűvös van, elnevezik az állapotokat »pénzen vett tél«-nek, ha meleg van, az akkor »eben guba«.
Itthon közönségesen Árpádot szidják:
– Rossz helyen tett le bennünket. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. A tél nyolc hónapig tart. Tavasz nincs. A nyár kiállhatatlan, tele van zivatarokkal… Nem tudtak volna az eleink egy kicsit odább menni!… (De persze türelmetlenek voltak már, hogy az áldomást megihassák.)
Egy bizonyos, hogy a mennyei hatalmak arzenálisa itt felettünk van valahol; az égi háborúhoz szükséges szerek, a dörgésre való pléhek- és villámokkal felszerelve, mert itt néha nyáron négyszer is kitör naponkint a vihar, zeng az ég, kavarog a felhő s hasadoznak ki a mennyboltból az izzó vörös pántlikák…
Ilyenkor van aztán messze a Zugló.
Azon a bizonyos éjszakán is (amelyről szó lesz), cudar fergeteg támadt éjfélkor. Megnyíltak az ég csatornái s a szél üvöltve nyargalt végig az utcákon, rázta a cégtáblákat, csapdosta a nyitva felejtett ablakokat, néha ideghasító csattanás jelezte, hogy az égiek egy-egy követ hajítottak el.
– Hé kocsis, mennyiért visz ki a Zuglóba?
– Istenkísértés lenne, uram. Nem vállalkozom rá.
Sorba jártam a bérkocsisokat, kik a Redoute kapujába húzódtak nagy csuklyás köpönyegeikben. Csak nagynehezen szánta rá magát az egyik.
– Isten neki! Tessék felülni!
– Mit kíván odáig?
– Maga az úr fogja meglátni, mennyit érdemlek – dörmögte az ázott köpönyeg.
Beültem, a bárka megindult ugyan, de a két gebe minduntalan megbicsaklott, kivált, mert csillámló jégdarabkák kezdtek cupogni.
– Jól megoldták ott fent a mogyorós tarisznyát – vélte a kocsis kedvetlenül.
A két ló meghorkant az Andrássy út elején, sehogy sem akartak indítani.
– Talán mégse menjünk ki, uram.
– No, az volna szép. Mindenáron haza kell mennem. Hajtson!
A kocsis jó ember volt, engedett. A lovak, valószínű, rossz embernek deklarálták maguk közt, éppen amiatt, hogy engedett és őket is rábeszélte ostorával.
Csak lassan lépést haladtunk; bosszúsan vettem észre, hogy nincs szivarom, pedig a csintalan út unalmát jó volna agyonfüstölni. Ej, no, hol lehetne most szivart kapni! Egy országot egy szivarért! Az Andrássy út azonban ki volt halva. Sehol egy nyitott kávéház, sehol egy járókelő lélek. A víz patakként zuhogott a sima faburkolaton. Szuroksötétség honolt. A lámpákat, melyek körül még tegnap éjfélkor pajkos muslincák adtak bált táncoló rajokban, összetörte a jég s kioltogatta a szél. Az üzleteket is nyilván az üvegesek iránti ellenszenvből csukták be oly hamar.
Hop, hó! Ahol ni, egy kivilágított dohánylevél!
– Kocsis, hajtson jobbra a nyitva levő trafik elé, az Erzsébet körúton.
A bolt, melybe beléptem, csak félig dohánytőzs, a másik részében likőröket, sonkát, szalámit is tartanak. Csinos, barna nőcske ült bent egyedül, mélyen elmerülve valami olvasmányba. Szép pisze orra volt s eleven bogárszemei, melyeket szinte bosszankodva emelt fel rám, hogy megzavartam.
– Mi tetszik?
– Regalitászt kérek.
– Barnát vagy világosat?
– Maradjunk a barnánál.
Míg a szivardobozért felnyúlt a felső polcra, észrevettem, hogy szép nyúlánk termete van s hogy a könyvecske, amit olvas: a »Frivol akta«. Bocsánatot kérek t. írótársaimtól, hogy már a beszély-alakjaimmal is a saját könyveimet olvastatom. (De hadd legyen egy kis öröme kiadómnak.)
Frivol akta, hm… Érdekes leány, hm… (Persze, az írónak mindjárt érdekes.) Ezzel most beszélgetést kellene kezdeni, hm…
– Cudar időnk van, kisasszony.
– Hány darab?
– Öt. Ilyen időre rég nem emlékszem.
– Az ám! – szólt vontatottan. – Esik még?
– De még hogy!… Persze, maga észre se veszi a nagy olvasásban? Mit olvas?
– A Frivol aktát.
– Jó?
– Nagy imposztor lehet, aki írta.
– Szereti a regényeket?
– Nagyon.
– Hát akkor tegye be a könyvet és csináljunk ketten egyet. Két személy éppen elég hozzá.
Szép fehér fogsora megvillant a bíbor közt, nevetésre szétnyílt szájában; kövér kis kezeivel afféle pajkos mozdulatot tett, mely beillett fenyegetésnek.
Mindez felette biztatónak látszott. Az ördögbe is, ebből csakugyan nőhetne valami kaland. A csiklandozó legendáknak egész raja van az írói világban, hogy a toll imitt-amott mézes nyíllá vált a kollégák kezében, szíveket megsebzett. Bizony, egy kis efféle szerencse rám férne. Ki tudja, hátha éppen előtte állok… Csak az az átkozott drága kocsi ne várna rám ott künn a fergetegben.
Ni, itt is jön már értem a türelmetlen kocsis.
Benyitott s megrázta köpönyegét, egész pocsolya támadt alatta.
– Adj’ isten jó reggelt!
– Mit? Már reggelt mond?
– Az idő nem ül veszteg, ténsuram.
– No, no, megyek már, de mit is akartam mondani… Nem iszik egy kis pálinkát?
– Mért ne innám? – szólt nyájasan.
A bolt tündére felugrott, töltött neki egy kupicával, mialatt időt nyertem vele fecsegni.
– Mindig ilyen sokáig van nyitva a trafik?
– Néha tovább is.
– Persze, sok az éji vevő.
– Az Andrássy úton nagy a forgalom éjjel is, s a kivilágított dohánylevél egész reggelig hoz vevőket.
– A dohánylevél és a rózsa a dohánylevelek közt.
– A rózsa nem eladó. A rózsa nem hisz a férfiakban.
– Nem hisz a férfihűségben? Lehetetlen!
– Ön talán hisz?
– Hogyne! Be is bizonyítom. De igyék még, öreg, egy kupicával. Iszik még?
– Kétszer kaszálják a rétet – szólt mosolyogva a kérdett, ami azt jelentette, hogy iszik még.
– Hogy hívják?
– Veréb Pálnak.
Levette gyűrött kalapját s ráncos, rézvörös homlokáról hátrasimította őszbevegyülő üstökét. »Az vagyok én, Veréb Pál« – ismétlé nagy alázatosan.
– Nem tesz az semmit. Gyújtson rá. Vegyen ki a skatulyából szivart. Úgy ni! Aztán, hátha még elférne egy kupicával.
– Háromszor iszik a magyar! – felelte Veréb és felhajtott még egy pohárnyit a szeszből.
– Hát igen… Hol is hagytuk el? Én hiszek az örök hűségben, kisasszony, hiszek az örök szerelemben. Magam is élő példája vagyok.
– Ne mondja!
– Hallgassa meg előbb az esetemet… de üljön, kérem, közelebb. Hol volt, hol nem volt, Eperjesen volt, diákkoromban, hogy beleszerettem valami Izsépy Eszterkébe, nagy kék szeme volt, afféle nedvben úszó szem. Arca, ha nevetett, meghorpadozott igézőn. Nem volt azon más hiba, csak hogy az orra egy kicsit meg volt görbülve fölfelé, úgyhogy ilyen időben, mint a mostani, becsurgott volna rajta az eső… Veréb, ha éhes kend, lásson hozzá a harapnivalókhoz, és tán iszik még egy gyűszűvel.
– Négy fertályt szokott az óra ütni – szólt kenetteljesen az öreg, kiből, úgy látszik, minden numerus kipécézett egy jeles mondást.
Mennyei megelégedéssel fogott a falatozáshoz. Emiatt ugyan maradhatok még. Veréb már az ördögé, csak ez a kis ördög lenne már az enyém.
A bolt hátterében két leeresztett almazöld függöny jelezte, hogy ott egy fülke van. Kedves kis fészek lehet. Bizonyosan ott áll a hófehér ágyacska, duzzadó puha vánkosok… hanyagul rájuk dobva a csipkés hálórékli.
– I. E. Ezt a két betűt faragtam az iskolapadokba, az élőfákba az erdőben. Izsépy Eszter volt első szerelmem, s mikor aztán Selmecre mentem, nagyon el voltam keseredve, azt hittem, a szívem hasad meg az én Eszterkém után (aki erről persze semmit sem tudott). Hetekig, hónapokig rá sem néztem női lényre, kivévén a háziasszonyomat, Katkai Pálnét; sovány, mélyen üregeikben ülő szemű asszony volt, roppant előre álló állcsonttal; váltig csodálkoztam a kosztos gazdámon: hogy volt lelke elvenni ezt a rút jószágot… De hát jöjjön még közelebb!
– Csak nem ülhetek az ölébe. Innen is meghallom, mi történt azután?
– Az történt, hogy egyszer csinos fiatal leányt pillantok meg a templomban, kinek nem volt sem piros kerek arca, mint Eszterkének, sem gödröcskéje, hanem éppen úgy kunkorodott az orra, mint azé, fölfelé. Annyi, mint a fodorminta, beleszerettem az orra miatt.
– Csapodár! És még maga mer beszélni?
– Majd a végén ítéljen, menjünk tovább. Ráérünk. Azaz, hogy… tyűh, három óra! Mindjárt virrad. No, mindegy, igyék még, Veréb bácsi! Öntsön magának, amennyit akar!
– Olvasatlanok a csillagok! – jegyzé meg az öreg, a kezeit vígan dörzsölve.
– Margitnak hítták az új ideált. Hosszúkás, halovány arcú leány egy lencsével a balszeme alatt, ami sokat levont.
– Ugyan! Hisz a lencse még szépít.
– Hagyja el, főzeléknek sem szeretem.
– Hja, persze magának az kellett volna, hogy lencse helyett legalábbis valami szamóca legyen a balszeme alatt.
– Sok verset írtam akkoriban Margithoz, megénekeltem haját, fülét, az orrát pláne hexameterben is, de a lencséről egy betűt se szóltam, s mégis mikor aztán ott kellett hagynom Selmeccel együtt Margitot is, Pesten jogász koromban, az első lencse, melyet asszonyarcon láttam, rögtön rabbá tett… Maga gúnyosan mosolyog. Pedig lássa, ez voltaképpen még mindig Izsépy Eszter.
– No persze, persze…
– De ebben az alakjában már Szabó Katicának nevezik. Kedves kis zsuzsu. Fürge, élénk, merész tekintetű, finoman erezett homlokkal, kurta, szöszke kosztros hajjal, olyan szúróssal, mint a kalász toklásza.
– Természetesen ennek is volt valami hibája.
– Eltalálta. Volt egy szépségbaja neki is, az, hogy nagyon előre állt az állcsontja, de mindegy, beleszerettem en bloc, úgy amint volt.
– Vártam már ezt a meglepő fordulatot.
– Az most jön. Egypár év múlva ismét visszaszármaztam selmeci lakosnak, s képzelje csak, kiért rajongtam ott most?
– Margitért.
– Oh, dehogy! Margit már közömbös volt rám nézve. A rút Katkai Pálné gyújtotta meg szívemet, mert neki is olyan kiszögellő állacskája volt, mint Katicának. Ő emlékeztetett reá a legjobban. A logikai sorrend megvan az örök szerelemben.
– Gyönyörű egy logika!
– Lássa, ez az átszármazási teória, melyet én fedeztem fel.
– A csélcsapok számára.
– Amelynek segítségével örökké hű maradhat az ember. Igaz, vagy nem?
– Nagy habókosság!
– Meglehet, de én hiszek benne, érzem, hogy amint kegyedet nézem most elragadtatva, még mindég első kedvencemnek, Izsépy Eszternek hódolok, mert hiszen a szép Katkainénak éppen ilyen pisze orra, éppen ilyen darázsdereka volt, mint a magáé.
S ezzel vakmerően átfogtam a vállainál, hogy magamhoz szorítsam.
– No, mi az? – szisszent fel haragosan s kitépvén magát a kezemből, berohant a fülkébe.
Utána szaladtam, feldöntve széket és edényeket az útban.
– Vissza! – kiáltá ingerülten, kipirulva. – Vissza, csúf ember! – S becsapta az ajtót orrom előtt. (Nem is vettem volt előbb észre, hogy elcsukható ajtó vezet a fülkébe.)
Kővé meredve álltam meg, tehetetlenül, röstelkedve, míg az öreg Veréb egykedvűen szörpölgetett, dúskált.
– Csinos fehérnép – motyogta. – Becses kis kutya. Vállas, gömbölyű, nem afféle szattyán-portéka. Hiszen majd kijön az.
Magam is reméltem. Mert nem is olyan nagyon szigorúan hangzott az a »csúf ember« szó. A szerelmesek szótárában az édes szavak közé van bejegyezve. Az ember nem tudhatja róla, hogy mit akar. Olyan nagyon bolond két szó az.
Nosza, rimánkodásra fogtam az ajtónál, gyöngéden kopogtatva.
– Megharagudott? Jöjjön ki, béküljünk ki. Egy ujjal se nyúlok magához többé. Szánom-bánom a vakmerőségemet. Csak egy percre lássam még szép arcát. No, jöjjön ki, kérem!
Semmi felelet. Némi elfojtott nesz hallatszék belülről, mintha susogna, mintha magában beszélgetne. Vagy az is lehetséges, zokog odabent. Meg van sértve szegényke!
Még lágyabb, hízelgőbb szavakat kerestem össze, de arra se felelt. Most már elvesztettem türelmemet, nagyot ütve öklömmel az ajtóra.
– Fizetek!
Az öreg Veréb a fejét csóválta a fordulatnak.
– Még esik ám odakint, téns uram.
E föllépésre kis vártatva csakugyan megzörrent bent gyengén a kilincs, s megnyílt az ajtó. Szívem megdobbant. Üde fuvallatot éreztem besurranni a belépővel.
Ah, a kis madárka hát mégis kijött a kalitkából!
De egy tekintet rá – s ijedten tántorodtam hátra. A kis madárkának bozontos szakálla volt, hosszú bibircsókos orra s a meztelen lábain két gyékény-papucs.
– Hát mi volt? – kérdé durva, álmos hangon. – Szép, hogy az embert nem hagyják aludni.
– Az ördög költötte fel – vágtam közbe ingerülten. – Annak van magára szüksége.
Ásított egyet előbb, csak azután felelte:
– Persze, a feleségem körül mulatságosabb legyeskedni.
Nagy bütykös ujját betette egyik felső foga alá s gúnyolódva reszelgette meg vele, ami népies nyelven azt jelenti: »Hiába koptatod a csizmádat!«
Felszámítottuk az elfogyasztott holmit, s kisült, hogy Veréb uram nagyon egészséges gyomrú ember, hála istennek. Hatalmasan dúlt és pusztított. De már mindegy. Ami történt, történt. Kár nemcsak pénzben, de időben is. Hiszen már reggel van. A tejesszekerek végigrobognak az utcán, itt-ott hallik a boltok leereszkedő vasfüggönyeinek zörgése. Csak a vihar és eső nem állt még el. A kudarc feszegette idegeimet, talpam alatt égett a föld.
– Menjünk, Veréb, menjünk!
– Hová? – kérdé az öreg csodálkozva.
– Hát a Zuglóba.
– A Zuglóba? Minek?
– Meg van maga bolondulva?
– Én? Miért?
– Hát nem fogadtam én meg?
– Engem? Nem tudok róla semmit. Itt a boltban láttam a tisztes úri személyét először.
– No, ez szép história. Hát nem maga az én kocsisom, aki idáig hozott a Redoute-tól?
– Én ugyan nem, de a szegény megboldogult édesapám, isten nyugosztalja, az volt valamikor kocsis is Nagyváradon.
– És ki maga voltaképpen?
– Mondtam már, hogy Veréb Pál… a bolti őr itt a környékről.
Ez az egyetlen komolyabb kaland, mely egyhangú életemből kitarkállik. S erről az egy kalandomról is elmondhatom, hogy sem általánosságban, sem részleteiben nem sikerült.
EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
1890
1890
