Népmesekutatás
Népmesekutatás
Közhely, de igaz, hogy Ortutay Gyula új korszakot nyitott a magyar népmesekutatásban. „Ezt nem csupán az immár lezárult életművet még nem kellő alapossággal ismerő tudománytörténész vagy a hálás tanítvány állapítja meg, tudták ezt már kortársai is.” (Kovács Ágnes, Ethnographia 1980. 521.) Tudnunk kell, hogy a Kisfaludy Társaság által 1872-ben elindított Magyar Népköltési Gyűjtemény utolsó köteteinek kiadása századunk elején már akadozott, majd a 14. kötettel (Nagyszalontai gyűjtés) 1924-ben végleg megakadt. Ezzel lezárult egy kereken százesztendős szakasz, melyben a mesekutatók csaknem kizárólag a szépirodalmi igénnyel megformált szövegekre voltak tekintettel. Ennek érdekében a népnyelvi szövegeket átírták, irodalmira stilizálták. (Vö. Ortutay: A Magyar Népköltési Gyűjtemény száz éve. Ethnographia 1972.) A meséket elemző tudósokat Ortutay fellépése előtt szinte kizárólag az őstípusok és a motívumok vándorlásának kérdésköre foglalkoztatta. Benfey és a finn földrajztörténeti iskola tanításait hazánkban főleg Katona Lajos, Solymossy Sándor, Braun Soma, majd Honti János ismertette, s fejlesztette tovább. Ortutay kitűnően ismerte az összehasonlító mesekutatás eredményeit, de az archetípust kereső, vándormotívumokat, elterjedtségi köröket vizsgáló munkamódszert elutasította, s az e metodikával elért eredményeket megkérdőjelezte. Kifogásolta, hogy a kizárólag a szövegre, s annak elemeire épülő vizsgálódás semmit sem derít fel a mese funkciójáról, a mesélés alkalmairól, a szövegek keletkezésének, alakulásának, továbbadásának, azaz a mese életének ismétlődő folyamatairól, a mesemondó és a közösség viszonyáról, az előadás módjáról, a mesét fenntartó szájhagyományozó műveltségről.
Ez a gondolatkör csíráiban, részleteiben jelen volt már első közleményeiben is, de részletesebb kifejtését az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetének bevezetőjében adta. Az 1940-ben megjelent Fedics-monográfia az ún. egyéniségkutató módszer első igazán jelentős eredménye volt. Hazai előzményeként az általa nagyrabecsült Kálmány Lajos temesközi mesemondója, Borbély Mihály meséiből szerkesztett kötet említhető. A közreadás módjában viszont Horger Antal hétfalusi csángó kötete az előzmény. Nem a személyes rokonszenv, hanem a szövegközlés nyelvi hitelességének igénye vezette, amikor Fedics meséit kihagyások, stilizálások nélkül jegyezte le, s rendezte sajtó alá. A mesekutatás nemzetközi mezőnyéből Bünker és Azadovszkij neve, egyéni repertoárt gyűjtő tevékenysége említhető meg e módszer előzményeként.
„Ortutay Goethével együtt vallotta, hogy a költői, művészi tehetség éppúgy tulajdona lehet az alacsony sorban élő, kevéssé iskolázott embernek, mint a magasabb társadalmi osztályhoz tartozó, értelmiségi környezetben felnőtt irodalmárnak vagy képzőművésznek” – írja róla Kovács Ágnes. (Folklór és Tradíció. III. 1987. 22.) Tegyük hozzá, hogy az írástudatlan, szegény emberek között is tisztelte a tehetséget. 1953 után több jeles mesemondónak szerzett pénzjutalmat, nyugdíjat és a népművészet mestere kitüntetést, azaz társadalmi megbecsülést.
Ortutay egyéniségkutató módszerével tanítványai és követői kiváló mesemondók egész sorát fedezték fel, szólaltatták meg (pl. Pandur Péter, özv. Palkó Józsefné, Ámi Lajos, Tombácz János, Kurcsi Minya, Vasile Gurzau). A cselekményvázhoz hűségesen ragaszkodó mesemondókat Ortutay reprodukáló, az attól eltérőket, önkényesen változtató, kihagyó és betoldó, kombináló mesemondókat pedig alkotó típusúaknak nevezte. Hangsúlyozta, hogy a lokális változatok kialakítása jórészt az ő tevékenységüknek köszönhető. Azonban a változtatás, az egyéni szerkesztés nem feltétlenül a művészi képességek fokmérője. A tradicionális társadalmakban a reprodukáló mesemondók arány száma és az alkotó típusúak hatása jóval nagyobb volt, mint a XX. század bomladozó paraszti világában.
Ortutay iskolát teremtett mesekutató módszerével és elméleti megfontolásaival. A szájhagyományozó műveltség értelmezését előrevivő gondolataival nagy hatással volt az európai mesekutatásra és a magyar folklorisztika más ágazataira. Nyomdokait követve a népszokások és a dramatikus játékok, a tárgyalkotó népművészet kutatói is tudatosan vizsgálni kezdték a kiemelkedő népi tehetségek, a szervező és tanító egyéniségek, a közösséget vezető újítók szerepét a folklór és a népművészet életében.
Eredeti mesegyűjtései és szerkesztői tevékenysége, elemző tanulmányai mellett (pl. A magyar népmese, Népmesegyűjtés közben, A magyar mesekutatás eredményei és feladatai, A szájhagyományozás törvényszerűségei stb.) említeni kell itthon és külföldön megjelent meseantológiáit, a legszebb magyar népmesék értő válogatásait, s a hozzájuk írt magyarázó jegyzeteket, eligazító tanulmányokat. A Wolfgang Steinitzcel alapított német nyelvű sorozat első kötetéről (Ungarische Volksmärchen), a Magyar parasztmesék, illetve a Magyar Népmesék vaskos köteteiről, az Európa Kiadó Népek meséi c. sorozatában előszavával megjelent kötetekről – noha már említettük őket – itt sem feledkezhetünk meg. Ortutay mesekutató öröksége azonban még ezekkel együtt sem teljes. Hamarosan megjelenik egy másik nagy mesemondója, Lacza Mihály meséiből szerkesztett posztumusz kötete, s várható még egyéb (bácskai, felvidéki) gyűjtéseinek közreadása is.
