A népballada kutatója
A népballada kutatója
Első jelentős kötete, a Székely népballadák bevezetője a műfaj avatott kutatójának mutatja a fiatal Ortutayt. Széles európai kitekintéssel elemzi a balladaköltés történetét, műfaji sajátosságait, európai terjedését és motívumait, a népi epikában elfoglalt helyét. Úgy találja, hogy az európai ballada kezdetei nem nyúlhatnak vissza messzebbre a XIV. század közepe tájánál, s a magyar (székely) népballada feltünedezését a XV–XVI. századra teszi. Elmélyült tanulmánya végén mentegetődzni kényszerül, amiért többet foglalkozott a balladával általában, mint a székely népballadák elemzésével, részletekbe merülő értékelésével.
A ballada műfajának kialakulása, eredetének kérdése később is izgatta, s erre a külföldi eredmények ismeretében többször visszatért. 1953-ban közölte Az „európai” ballada kérdéséhez című dolgozatát, melyben leszögezte: „A népballada (s a műballada kezdeteire is ez vonatkozik) földrajzilag Európában keletkezett, időben pedig a, feudalizmus megszilárdulásának kezdeti szakaszán kezd kiformálódni alakja, hogy szinte a feudalizmus csúcspontján érjen el virágzásának tetőfokára.” (Vö. Ortutay: A nép művészete. 1981. 204.) Módosítja húsz évvel korábbi megállapítását a ballada európai kezdeteiről. Elfogadja, hogy a balladára vonatkozó legkorábbi adatok időhatárát az akriti görög balladák felfedezése óta az időszámítás utáni IX–X. századig tolhatjuk ki. Korábban kiindulópontnak hol a XII. századi Franciaországot, hol a XII. század eleji Skandináviát tették. A norman hódítók onnan vitték magukkal Angliába, ahonnan a XIII. században nyugati német területre is átterjedt.
Ortutay a balladát poligenetikus műfajnak tartotta, minden idevágó munkájában a több ágú eredeztetést vallotta. A műfaj virágkorát a XV–XVI. századra tette, amikor kibontakozott műfaji változatainak teljes gazdagsága, kialakult tömör, drámai szerkesztésmódja. Tematikai szempontból az európai balladaköltészetet három nagy tömbre, saját kifejezésével rétegre osztotta. Az első rétegbe a „mitológiai” (vagy mesei, hiedelemszerű) témákat sorolta, a második rétegbe a „történeti epikus” témákat, végül a harmadikba a legváltozatosabb történetű „egyéni és családi” tragédiákat, komédiákat. Ez a rendszerezés hatással volt a külföldi kutatásra is. Az orosz Putyilov a szláv balladaköltészet történeti rétegeiről szóló megállapításait, a cseh Sirovatka pedig a cseh-morva népi epika osztályozását alakította Ortutay nyomdokain haladva. (Vö. Kríza Ildikó, Ethnographia 1980. 515.)
Ortutay a balladákat vizsgálva is elutasította Hans Neumann tételét az alászállt kultúrjavakról. Számára elfogadhatatlan állítás, hogy a balladákat éneklő és előadó nép csupán szolgai átvevője volt a királyi és főúri udvarokban előadott énekek, táncok „hulladék” elemeinek, s a kultúrjavak süllyedésének során kézen-közön alakult ki a ballada primitívebb, népi formája. A lovagballadák főúri környezetből való származását viszont nem tartotta teljesen kizártnak. Elutasította Greguss Ágost esztétikai tételét az ún. „balladai homályról”. Csak a műfaj és a folklór előadásának meg nem értésével magyarázható az a kijelentés – mondja Ortutay –, hogy „a ballada szereti az egyes kiszakított részleteket, a félhomályt, a zavarost, jobban esik sejtetnie, mint tudnia, gyakori a hézagossága, mintha megvetné a teljességet”. Arany Jánosra hivatkozva fejtegeti, s a szájhagyományozó műveltség fontos törvényszerűségének nevezi, hogy „a népdal, a ballada szaggatottsága elválaszthatatlan a kis falusi közösség hallgatóinak ismeretanyagától, a szájhagyomány ismételgetésétől”.
Ortutay számára az ún. „Vadrózsa-per” sem csupán kutatástörténeti epizód, hanem elméleti jelentőségű vita volt. Nemcsak a balladakutatás történetéről szólva idézte fel az 1863-ban Vadrózsák címen kiadott székely népköltési gyűjtemény körül kialakult plágiumpört, hanem egyéb írásaiban is. Kriza János kiadványát – mint ismeretes – Grozescu Julian megtámadta a Fővárosi Lapokban, s cikkében román eredeti után készült hamisítványnak nevezte Kőmíves Kelemenné balladáját és a Molnár Anna balladát is. Cikke nagy port kavart, s az egyre jobban elmérgesedő sajtóvitát Arany János nevezte el Vadrózsa-pörnek. Ortutay a folklórkutatás gyermekbetegségeként ítélte el ezt a vitát. Hiszen mindkét ballada „hozzátartozik a közös európai művelődési kincshez, egyik nemzet sem állíthatja, hogy csak sajátja, és ugyanakkor mindkét nemzet joggal állíthatja, hogy abban a formában, a megalkotottságnak abban a jellegzetességében, ahogy gyűjtői rátaláltak, saját nemzetének alkotása és büszke lehet rá”. Ortutay érdeme, hogy a régi vita tanulságait felelevenítette és továbbadta. Kríza és Gyulai Pál érveit gondosan pontokba szedte, s az újabb európai folklorisztika eredményeivel szembesítve elemezte. Hangsúlyozta az összehasonlító típuskutatás szükségességét, az eltérő karakterű nemzeti népi költészetek egyediségét, a kölcsönös egymásrahatás objektív tényeit. (Vö. Kríza Ildikó, Ethnographia 1980. 511.) Megállapította, hogy az azonos vagy hasonló motívumok ellenére is a nemzeti megfogalmazások, szerkesztések különbségei a döntőek. A motívumtörténeti kapcsolatok és egyezések mellett mindig kutatni kell azt a különbséget is, amit a nemzeti megfogalmazás, karakter és nyelv ad hozzá, s visz be az európai örökség kincsestárába, amivel gazdagítja azt.
A „nemzeti” és a „nemzetközi” mibenlétének végiggondolása során épített Bartók Béla Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje c. tanulmányának módszertani tételeire. Bartók nemcsak azt kívánta megállapítani, hogy a magyar népi dallamok hogyan hatnak a szlovákra, a románra, a délszlávra és fordítva: hogyan hatott a szomszéd népek népzenéje a magyar népzenére. A zenetudós azt is vizsgálta, hogy mi nem hat a magyar népdalra a szomszéd népek dallamkincséből, és mi nem hat a magyar népzenéből a szomszéd népek népzenéjére. Bartók nemcsak a kulturális hatást vizsgálta az átadás-átvétel folyamataiban, hanem az elzárkózás, az elutasítás eseteit is. Ortutay – jórészt Mühlmann és Marót Károly kutatásaira hivatkozva – hangsúlyozza, hogy a népek közötti kulturális kölcsönzésről felesleges és hibás addig bármit is szólni, amíg az adott (átvevő) nép rezonanciakészségéről, kulturális előkészítettségéről nincsenek alapos ismereteink. A népi kultúrákban is létezik egyfajta „rostarendszer”, egy-egy nemzeti magatartásrendszer, amelytől a kulturális jelenségek befogadása vagy elutasítása függ. A népi műveltségünkbe bejutó elemek csak úgy kaphattak erőre, csak úgy menekedtek meg az elsorvadástól, ha idomultak, ha magukra öltötték a befogadó közösség törvényét, vállalták stílusát, „immanens szellemét”.
