SZÉP ERNŐ: SÖTÉT
Ha tudnák éjféli nyomoruságom,
Mikor a lámpámat megfojtom
És egyedül maradtam a világon.
Fekszik igy lecsüngő karral az ágyán?
Az ajtótól igy fél-e más is,
A halál kopogását lesve gyáván?
Kié, kié is? Ó sohase tudni.
S reszketek, mint egy beteg gyermek,
Hogy soha többé nem tudok aludni.
Bágyadt csodálkozás azon hogy élek.
Uj, különös, ijesztő minden…
Kinn az égen most kis csillagok égnek.
Ágyam körül jár, lassan hí magával,
Édesen és kinzóan csenget,
S füstöl a búbánat fojtó szagával.