III.
III.
A „naturalista” Zolának csak álomra, vízióra, eléje toppant szintézisekre volt meghatározottsága. De az ő naturalizmusa mégis más romanticizmus, mégis új művészet, s egy új szociális akaratnak a szava.
A múlt század második felének elején a természettudományok és a pszichológia új mítoszok szuggesztiójával gazdagodtak az emberekbe. Új, mérhetetlen perspektívák ígérete fújt az emberek felé, új hittel kezdtek visszakapaszkodni a világba. A világ értelme a haladás, a folyton tudattá levés, míg ember és világegyetem egységes szintézisben fogják tudni magukat. A Renan l’Avenir de la science vaskos könyve az új ember örvendő himnusza, önmagát hívő mámoros hite. Ez a fiatal Zola éneke. Igen jellemzők a szavak: ce que la physiologie nous apprend de l’homme physique, ce que la philosophie nous apprend de l’homme moral…
Itt az esztétikai birodalom nagy megtágításáról van szó. A XVIII. század végén, a XIX. század elején a romantikusok belevitték az irodalomba azokat a borzongásokat, színeket és formákat, miket az őserdő és az egzotikus vidékek és népek (sokszor csak utazási könyvekből) vitték beléjük. A kémia, fiziológia, pszichológia, szociológia első esztétikai beidegzője, mitológiává látója Zola volt.
Nem felejtem Balzac kezdését, s ez az egyetlenegy kapocs a kettő között. Két író nem állhat milyenségekben távolabb egymástól, mint Balzac és Zola. Nincs író, melyet kevésbé lehet Zola irodalmi apjának nevezni, mint Balzacot. Az egyik az élet, a másik a magyarázott élet, az egyik a sokféleség, a másik az összefoglalás. Balzac alaptehetsége egy talán addig és azóta nem látott pán-humanizmus. Minden ember él benne a saját életével, egyénisége megszámlálhatatlan hajszálgyökereiig. Rastignac, Vautrin, Goriot etc. egyének, kik kísérnek, kiket látunk apró sajátos részleteikben, mert belénk domborítja őket Balzac mindeneket teremtő valósága. Azt hiszem, ha – a középkori mesék stílusában – Balzac ember-teremtő versenyre hívta volna az Istent, az ördög sem tudta volna elkülönböztetni alkotásaikat. Zola tendenciózus szintézise képtelen embert alkotni. Egyénei tiszta x-ek, algebrai jegyek, melyekkel megalkotja akarata összetételeit. Olyanok, mint a középkori moralitások szereplői: célra, tanulságra, bebizonyításra teremtett elvonások.
A legjobban bizonyítja ezt a regények utóhatása, s itt érünk el Zola lényegéhez, legfőbb újításához. Ha Balzac, vagy a másféle Hugo, vagy akár egy reálisan naturalista író: Goncourt vagy Flaubert regényét elolvasom, emberek, egyének élnek bennem tovább sajátos és magukkal sodró életet. Ha leteszem Párizst, Lourdest, az Assomoirt vagy más Zola-regényt, egy alak sem él bennem tisztán, egyénisége élesen látott körvonalaiban. Széles ember-folyó hömpölyög előttem millió arccal, arcokkal, melyek nem nevet, sajátos egyéni életet, hanem csak egy nagy emberi szenvedést vagy bűnt, vagy fatalitást mondanak. Mert e komor, patetikus eposzoknak egyetlenegy hőse van: a küzdő közösség.
A romanticizmus szocializálása, az egyéni romanticizmus erőinek felhasználása a társadalmi laboratóriumban: ez a Zola eredménye.
