IV.
IV.
És ez az, ami benne korának követelő akarata volt. Ez teremti meg naturalizmusa módjait és eszközeit is.
Amíg egyes egyénekbe koncentrálva fejezem ki a humánumot, a fő hangsúly mindig a lelki tényeken van, környező dolgok és jelenségek csak mint másodlagos alkalmak szerepelnek.
De ha magát a közösséget akarom mindenfelé szétgyökerező életével megjeleníteni, szükségszerűen kerülnöm kell az egyént, mely éppen koncentráltságával és méreteivel már kivételes emberélet. Adatokra, dolgokra, apró tényekre, mindennapokra van szükségem, mert ezekben folyik tovább a mindenki élete. Ezért volt szüksége a szociális romanticizmusnak a naturalizmusra.
De viszont Zola alapmeghatározottságából folyik: mikor az emberi dokumentumokat gyűjti, már előre tudja, mit fog bebizonyítani, és nem az adatoktól várja a feleletet. És ez a líra kikiált Zola minden felhozott tényéből: látszik, hogy csak azokat a tényeket látta meg – de azokat a látomás átsajgásával –, melyek a benne művészetté lett akaratok áramába estek.
Tervelt eposzának harmadik énekére azt kiáltja a gyermeki Zola: divagation magnifique, és e kiáltás mutat legmélyebben Zola lelkébe. A művész, ki telítette magát az ember-hús minden szörnyűségeivel: éppen olyan abszolút lírai korhanás az irreálisba, mint az immaculata conceptio. Szervi szüksége a görögtűz, az apoteózis, a minden pozitív tartalomtól megfosztott jövőbe rohanás káprázata. Ezért kellett a gyermek Zolának eposza harmadik részéül a Futur. Ennek a harmadik éneknek a megvalósulása a férfi Zola regényeinek végén a cité futur, justice, humanité felgyújtotta tüzek, ennek megvalósulása a négy Evangélium. Mert a naturalista Zola az emberi szenvedés ős, meghalhatatlan, égő szerelme a jövő irrealitásai felé.
